Ezzel tartozom, mégiscsak eltöltöttünk közel másfél évet a szigeten (ahová úgy kerültünk, ahogy itt leírtam).

Ismerkedjünk meg először a hely természetföldrajzával.

Neve tehát  Koh Seh, ami Ló-szigetet jelent, de gonosz elmék fondorlatos munkálkodásának eredményeképpen a Google Maps úgy szerepelteti, mint Koh Ach Seh, ami viszont állítólag Lószar-szigetetnek fordítható. Biztos arra gondoltak, hogy olyan kicsi. Mondjuk lószarnak éppen nagy, de szigetnek tényleg nem: a hossza 900 méter, a szélte 300 ott, ahol a legszélesebb. Így néz ki az égből.

Földrajzi elhelyezkedését bízvást lehet különlegesnek nevezni, minthogy három oldalról Vietnam veszi körül és dél felé, a következő sziget,is már odatartozik az pedig csak 2 km-re van. Gyakran láttuk a hatalmas kompokat, amelyek Vietnamból Vietnamba, vietnami vizeken haladtak, tőlünk úgy 1500 méterre.

Rendes homokos bícs sajnos nincs, pedig állítólag nemrég még volt, csak elvitte a tenger. Talán nem teljesen függetlenül attól, hogy egyrészt praktikus és esztétikai okokból bizonyos területeken megritkították, sőt teljesen eltüntették az eredeti növényzetet, másrészt meg azért csak felhúztak itt pár épületet és kötve hiszem, hogy az ehhez szükséges homokot a szárazföldről szállították volna ide.

A sziget közepe egy kis hegy, a csúcson lehet vagy 50 méter a tengerszint feletti magasság. Ez elegendő a remek kilátáshoz.

Van itt fent egy csinos bunker a háborús időkből...

... és egy ausztrál önkéntes, bizonyos Max létrehozta a Shoe Tree-t, a tengerből a partra mosott papucsok sajátos újrahasznosításával. Kérlek, ne kérdezzétek meg, hogy minek.

Andris felhozott egy függőágyat, aztán ide járt relaxálni, ha nagyon stresszes volt lent az élet.

Kikötni a 100 méter hosszú mólónál lehet, amit már a Marine Conservation Cambodia (MCC) épített magának. Azért kellett ilyen hosszút, mert igen sekély a víz és a szigetet egy klassz kis korallzátony veszi körül, muszáj a hajókat annak külső oldalán tartani. Így legalább, aki úgy akarja, megspórolhatja a kiúszást búvárfelszereléssel, helyette egyből beugorhat a megfelelő helyre a móló végéről.

Minthogy kis településünk létrehozására a sziget nyugati oldalát szemelték ki, naplementenézés céljából át kell kelni a túlsó oldalra. Ez, a megfelelő ösvény használatával, mintegy három percet igényel. Valaki ide is tett egy függőágyat, de ezt idővel ellopták a halászok.

Az eddig elhangzottakat foglaljuk keretbe egy rövid drónviedóval, amit egy Phnom Penhből hozzánk látogató, nem kicsit felszerelt iskola diákjai készítettek.

Ez már egy jó hónapos történet, csak eddig nem akartam említeni, mert vannak rokonaink és barátaink, akik úgy vélhették volna, hogy személy- és vagyonbiztonsági szempontból talán nem a legmegfelelőbb helyen tartózkodunk. Most már viszont a kambodzsai kaland múlt idő, úgyhogy (Thaiföld irányából közelítve Vietnam felé) nyilván semmi bántódásunk nem eshet.

Na. A múltkor itt elmeséltem, hogyan harcol az MCC az illegális halászok ellen. Örömmel jelentettem, hogy ez milyen nagyon eredményes tevékenység. Azt hiszem, elkiabáltam.

Kezdődött azzal, hogy átszervezték a helyi halászati hatóságot. A mi körzetünket, Kep tartományt leválasztották a szomszéd Kampotról és ezzel azt a mukit, aki rendszeresen kijárt hozzánk a szigetre segíteni, a csinos AK-47-esével, helyettes vezetővé léptették elő.

Nagy volt az öröm: mostantól aztán hú de fasza lesz minden! Vonóhálós halász a közelbe sem jön majd, ha meg mégis megpróbálja, Niet emberei jól lelövik, aztán letartóztatják, a hajóját meg elkobozzák, elsüllyesztik és a helyét sóval szórják be, a világ épülésére. A realitás ezzel szemben az, hogy a váltás óta nemhogy Niet-et, de egyetlen beosztottját sem láttuk. Amikor pedig Paul a saját szakállára nekiállt járőrözni, szóltak, hogy egy időre ezt jobb lenne felfüggeszteni. Úgyhogy egy darabig nézte a partról az egyre pofátlanabbul dolgozó halászokat, őrjöngött a Facebookon és értelmetlen mítingekre járt. Aztán egy ponton elvesztette a türelmét és ismét odavágott. Eleinte ment is ez, mint a régi szép időkben, elzavargattak hajókat és begyűjtöttek mindenféle felszerelést. Csakhogy – valószínűleg – a halászok megfelelő politikai támogatással rendelkeznek és ezt tudják is, úgyhogy február 14-én éjjel ellentámadásba lendültek. Néhány hajó, feltehetőleg provokatív célzattal, egészen közel jött a szigethez, úgy 200 méterre. Amikor aztán három tagú flottánk kifutott, hirtelen előbukkant a sötétből még vagy öt ellenséges bárka és megkezdődött a tánc. Mi a szigetről figyeltük és csak annyit észleltünk, hogy hatalmas zaj kíséretében fények cikáznak. Ami valójában történt, az az, hogy a halászok összehangolt támadást indítottak. Kőzáport zúdítottak a hajóinkra, molotov-koktélokat dobáltak (bár meg kell jegyezni, egyik sem működött) és megkísérelték a saját hajóik orrával betörni a mieink oldalát. Ez utóbbi törekvésük sikerre is vezetett a legkisebb hajónk esetében. Éppen csak sikerült partra rángatni, mielőtt konkrétan elsüllyedt volna.

Egyikünk sem érezte lehetetlennek, hogy ezek a gyökerek megostromolják a szigetet, ezért Paul riasztotta az ott állomásozó két rendőrt, akik alapból korrupt szarháziak és mindent megtesznek annak érdekében, hogy bennünket akadályozzanak. Most azonban valószínűleg betojtak, úgyhogy kapták az egyenruhájukat és a géppisztolyaikat és kimentek intézkedni. Azonban az addigra teljesen begőzölt halászokat a hatóság jelenléte sem hatotta meg és úgy gondolták, csak meglékelik a maradék hajókat is. Erre viszont, nyilván önvédelmi motivációtól indíttatva, a rendőrök olyat tettek, amire valószínűleg a Vörös Khmerek kipicsázása óta nem volt példa a körzetben: lőttek. Leadtak pár sorozatot, főleg a levegőbe meg a vízbe. Ezt azért a partról figyelni némileg nyugtalanító volt. Pár, még csak tizenéves önkéntes legott el is kezdett rohangálni a dzsungelben, fedezéket keresve. Mondjuk, volt miből választani.

Az egyik anyukát is felhívta, ő meg azt a szervezetet, amelyik kiközvetítette ide a srácot. Az ügyeletes természetesen Pault csörgette, hogy hát úgy hallotta, sorozatlövő fegyverekkel harcolnak a szigeten és ha így van, az szerinte nincs jól. Paul megnyugtatta, hogy ugyan, a szigeten nem lődöz senki. Ez elég is volt a lelkes dolgozónak és ad acta tette az ügyet.

A csatáról készült egy kis videofelvétel is. Jól visszaadja a kellemes atmoszférát. 0:36-nál látszik, ahogy az egyik halászhajó belerongyol a miénkbe, és utána jönnek a lövések, majd pedig az, ahogy az ellenség fullgázzal menekülőre fogja ettől.

Az eset másnap a The Phnom Penh Post címlapjára is vergődött. Kicsit szépítettek a történeten, hogy hát mi csak a csillagokat mentünk nézegetni, oszt ezek a gonoszok jöttek. Azért ez nem egészen így történt. A cikk azzal fejeződik be, hogy a hatóság vizsgálódik. Na, ez olyan jól sikerült, hogy bár pontosan tudják kik voltak, hol laknak, hol parkolnak a hajóik, sem akkor sem azóta nem történt, írd és mondd, semmi az ég világon. Se letartóztatás, se kártérítés. Sőt, nem telt el több, mint három nap és megint ott voltak és amikor Paul megpróbált kimenni, szólt a hatóság, hogy ha megteszi, őt fogják őrizetbe venni.

Nagyon rossz nézni azt, ahogy Paul kínlódik. Megpróbál politikusokkal smúzolni, azok elteszik a lóvét meg az ajándékokat, elfogadják az ingyenes lakomákat a szigeten, vigyorogva fotózkodnak együtt a "Keep Kep Clean Day" során, aztán amikor viszonozni kéne mindezt, szarnak rá. Nélkülük, külföldiként, tenni nem lehet semmit, sőt, ha nagyon ugrál, még a sziget koncesszióját is elvehetik vagy akár az országból is kirúghatják, hiszen ehhez nem kell mást tenni, mint elutasítani a következő vízumhosszabbítási kérelmet. Nem Paul lenne az első, aki így jár. A korrupció, ötvözve az ostobasággal és a rövidtávú politikai gondolkodással (ki a helyi választó, a halász a családjával vagy a külföldi környezetvédők?) ismét győzött. Szomorú ez, nagyon szomorú, de nem meglepő. Úgyhogy szerintem ez nem csupán egy elbukott ütközet, hanem egy elvesztett háború. Mementóként ott marad a kis hajó, mert forráshiányból kifolyólag azt megjavítani senki nem fogja.

De mi ezt már nem nézzük végig.

Nos akkor, ígéretem szerint, a csikóhalakról. (Előzmények itt és itt.)

A csikóhal egy veszélyeztetett faj. Természetesen emberi tevékenység okán. Ez a tevékenység pedig az evés, de nem ám csak úgy, mert finom, nem. Döntő többségük a hagyományos kínai gyógyászat áldozata és mint gyógyszer összetevő végzi. Nekem nem tisztem kultúrákat meg gyógymódokat megítélni, nincs rá erkölcsi alapom. Valószínűleg egy egész világvallás szontyolodik el, midőn mondjuk abált fejhúst fogyasztok, tormával. Na de azért az, hogy az egyéb összetevők mellé darált csikóhal gyakorlatilag mindent gyógyít a torokfájástól az impotenciáig, akkor is egy hipergalaktikus, ótvaros nagy baromságnak hangzik, én azt hiszem. A probléma az, hogy ők nem hiszik ugyanezt. Ebből adódóan a csikóhalakra komoly kereslet van, ami ráadásul növekszik a kínai lakosság számbeli és gazdasági gyarapodásának köszönhetően. Ahol pedig kereslet van, ott megjelenik a kínálat is, ugyebár. Tehát Délkelet-Ázsia összes vizeiben halásszák szerencsétleneket és a fogást, igen tekintélyes darabáron, egyből küldik is Kínába. Ott aztán egyes, erre specializált piacokon, a szó legszorosabb értelmében milliószámra árulják őket, szárított, darálásra előkészített állapotban. 

A tengerben meg jószerivel már nem maradt belőlük. Éppenséggel védett, de hát az itt pont annyit jelent a gyakorlatban, mint a halak magasfeszültségű árammal való agyonverésének tilalmazása. És hát az ázsiai agy nagyon kreatív, kifejezetten csikóhalra specializált módszert fejlesztettek ki. Egy kis hajóra felszerelnek egy háztartási gázpalack és benzinmotor házasításából létrehozott kompresszort, ami sűrített levegőt állít elő.

A muki felölt egy kb. 15 kilós ólomövet és egy búvármaszkot, a csövet csak úgy natúrban bekapja...

oszt lemegy a fenékre sétálni és gyűjtögetni.

A biztonság kedvéért persze visz magával szigonypuskát is (a húr ezernyi befőttesgumiból készül), hogy ha netán találna még valami járulékos élőlényt, azt is gyorsan felnyársalhassa.

Szegény csikóhal könnyű préda, mert ha nagyon rohan, talán fél métert is megtesz két perc alatt, úgyhogy egyetlen túlélési technikája a rejtőzködés. Némi kiképzéssel és gyakorlattal azonban az emberi szem számára fellelhető marad és hopsz, már bent is van a zsákban.

Az MCC persze teszi, amit szokott, ha ilyen halászokat lát, elkergeti őket és lehetőség szerint előtte elkobozza a felszerelésüket. Sok-sok jól használható cső, háló, tartály és rengeteg ólom került már így a szigetre. Ezen kívül zajlik egyfajta tudományos jellegű felmérése is a környékbeli csikóhal populációnak. Ennek legújabb eleme a csikóhal tetoválás. Ez abból áll, hogy a fellelt példányokat egy kis injekciós tű segítségével négy helyen meg kell jelölni, méghozzá színkódosan. Ezek a pöttyök aztán ibolyántúli fényben lesznek láthatóak. Így - hasonlóan a madarak meggyűrűzéséhez - követhetővé válik az egyedek mozgása, sőt (elvileg) még a piacon is meg lehet majd mondani, hogy honnan származik az áru. Egyelőre, megfelelő kiképzés híján, én ezt még nem csinálhatom, de nagyon szeretném, annyira kúl.

Na.

Azt remélem tudtátok, hogy a csikóhal a megvalósult feminista álom. Mivelhogy a csóri hím lesz terhes, bizony.

Ha már itt tartunk, imádom, ahogy a helyi legények kimondják e lény angol elnevezését (seahorse). Ők szeretik ugyanis leharapni a szó végi hangokat, úgyhogy a sehorse szó valahogy úgy hangzik, hogy "szíhór", "sz" nélkül. Márpedig a "hór" (whore) azt jelenti, kurva. Úgyhogy remekül szórakozom ha találnak egyet, és felfokozott hangulatban beleüvöltik a világba: TENGERI KURVA!!

Engedjétek meg végül, hogy elmeséljem Paul egyik kedvenc, kapcsolódó történetét. Jött egyszer egy szimpatikus bangladesi fiatalember, hogy ő még nem merült soha, de a lehető leghamarabb divemaster akar lenni. Készségesen tudatta az elhatározás okát is. E szerint ő egy nagy folyó mellett él hazájában, amely folyó a monszunban mindig igencsak megárad és a környéken sok hajó süllyed el. Namost ha ő megtanul jól merülni, akkor az áradás elvonultával le tud menni és össze tudja gyűjteni a túlélők és elhunytak hátrahagyott értéktárgyait. Magyarán ő professzionális, víz alatti hullarablónak készül, ehhez szeretné megkapni a szükséges kiképzést. A széles értelemben vett család össze is dobta erre a pénzt, mintegy befektetésként. Ez a konkrét specialitás a PADI kínálatában egyelőre nem lelhető fel, bár ha abból indulunk ki, hogy van zombi apokalipszis specialitás tanfolyam (most nem én viccelek!), akkor ilyen is lesz, amennyiben van rá fizetőképes igény. Naszóval a hullarabló-jelölt haladt szépen a tanulmányaival és ezenközben, mintegy mellékhatásként, megismerkedett a tengeri élővilággal is. Mondta mindig, hogy szeretne már végre "seahorse"-t látni. Aztán amikor ez végül összejött neki, akkor rá kellett döbbennie, hogy - bármennyit is álmodozott erről - ezt bizony nem lehet meglovagolni, még egy fénykép erejéig sem. Ezt hatalmas csalódáskén, sőt egyenesen átverésként élte meg, olyannyira, hogy összepakolt és eltűnt örökre, mit sem törődve leendő hivatásával.

Legközelebb arról, hogy hogyan is éldegélünk itt. Előtte azonban kényszerszabadság lesz, mert kajakra lerúgtam egy akkora medúzát, mint egy görögdinnye és egy darabig most nem tanácsos vízbe mennem.

Úgyhogy most egy kis utazás következik, megnézzük Angor Watot, meg ilyenek. Sosem árt megtörni az egyhangúságot.

Az I. részben megismerhettük Az Alapító változatos életútjának egyes részleteit. Most arról szeretnék mesélni, hogy valójában mit is csinál a Marine Conservation Cambodia.

Sok mindent. Az alapgondolat az, hogy a tengerrel úgy általában, ezen belül a kambodzsai vizekkel speciálisan nagyon sok dolog nincs rendben. Tudjuk, globális felmelegedés, szennyezés, ilyenek. Ezeken a saját eszközeinkkel csak mikroszkopikus léptékben tudunk változtatni, de ha tehetjük, persze tesszük. Viszont itt van az illegális halászat problematikája. A helyi szabályok szerint 20 méternél sekélyebb vízben a "trawling fishing" (halászás vonóhálóval?) tiltott. Ez az, amikor a hálót a ráerősített "szánok" segítségével a fenéken húzzák, nem csak kifogva az össze halat, de közben elpusztítva minden néven nevezhető élő- és élettelent, biztosítva ezáltal, hogy az élővilág regenerációjának esélye se maradjon. A mi körzetünkben sehol sem mélyebb a víz 20 méternél, aztán mégis nyüzsögtek ezek a halászhajók. Ráadásul ők, ugye, profik, úgyhogy semmiképp nem akarnak félmunkát végezni. Azt találták tehát ki, hogy legjobb lesz az akár több száz méteres háló hajó felőli végénél a vízbe pár ezer voltos áramot vezetni, így megoldva, hogy a hálóban maradjon, de legalábbis megdögöljön még az is, ami esetleg amúgy megúszhatná. Ehhez egyébként egy meglepően szofisztikált berendezést használnak, íme:

Jól látható, hogy az űrállomás vezérlőrendszerére hajazó eszköz egy festékes vödörbe van beépítve, de amúgy még hűtőventilátorokat is tartalmaz. Nem meglepő módon, ennek a cuccnak az alkalmazása is szabálytalanság. 

Ha ez még fokozható, akkor ízlelgessük azt is, hogy az illegális technológiát alkalmazó halászok igen jelentős része vietnami. Az úgy lehet, hogy szigetünk az egyébként némiképp vitatott tengeri határ közvetlen közelében fekszik, ott meg nincs NATO drótkerítés, ők - általában az éjszaka leple alatt - szépen átjönnek, kikötnek valamelyik határőrizetre létrehozott rendőrállomásnál, lefizetik az ügyeletes közegeket és mennek is dolgozni.

Ez volt hát a világ rendje emberemlékezet óta. Nade aztán, mintegy két éve, a körzetbe költözött az MCC és lett nemulass. A cég komoly flottával és mindenre elszánt személyzettel rendelkezik, élükön Paullal. A politikai becsatornázottságnak köszönhetően a helyi halászati hatóság, ugyan szóban, de engedélyt adott némi akciózásra. Nekik szintén elegük volt már a kialakult helyzetből, ami, nem mellesleg, a szabályosan dolgozó 2-3 fős halászhajók legénységének a megélhetését is veszélyezteti. Csak a mérhetetlen korrupció miatt képtelenek voltak rendet tenni. Kapóra jött tehát az ezen a rendszeren teljesen kívül álló szervezet megjelenése.

 MCC flotta

Mindenre elszánt személyzet

illetve...

Legott neki is álltak járőrözni a környéken. Elbújni a halászok nem tudtak, éjjel sem, mert a böszme hajóik motorjának pöfögése kilométerekre hallatszik, főleg ha, mint rendesen, csordában támadnak. Ilyenkor aztán, ha kellett éjjel kettőkor, Paulék beindultak és elkezdték kergetni ezeket. De ne ám valami barátságos dodzsemezésre gondoljatok! Nem, néha igazi, fasza tengeri csata volt. Megdobálták az ellenséget előre odakészített kővel, felugrottak a hajóikra és szétverték a kommunikációs berendezéseket, hogy ne tudják a többieket értesíteni, machetével szétvágták a hálókat, ilyenek. Volt lesből támadás, ellenséges vízijármű közrefogása és megropogtatása és hajós "chicken game" is. Tudjátok, amikor a két jármű megy egymással szemben full gázzal és az nyer, aki nem tér ki. Ha meg egyik sem tér ki, senki nem nyer, legfeljebb a sírköves. Nem kis mértékben segítette elő a karhatalmi tevékenységet, amikor a hatóság kirendelte Niet-et, aki hozta magával a csinos kis egyenruháját meg a még csinosabb AK-47-esét.

Niet és a szerszáma

Ha valaki szépen kéri, meg is kaphatja egy fénykép erejéig

Aztán, ha elkapták valamelyiket, elszedték a felszerelését. Elektromos berendezést, hálót, köteleket, mindent. Ez meg persze hatalmas veszteség a halászoknak, egy nagyobb háló a talpakkal meg a tartozékokkal 5000 dollár is lehet, egy olyan országban, ahol emberek havi 100-nál is kevesebbért dolgoznak. A másik lehetőségük a szökés volt, át Vietnamba,. Ez vagy sikerült, alkalmasint a háló levágása és hátrahagyása árán, vagy nem. Ha sikerült, oda már az MCC legényei nem mentek utánuk, de ez esetben is célt értek, mert az aznapi fogásnak már lőttek és nyilván ezután kétszer is meggondolták, hogy visszajöjjenek legközelebb.

A legviccesebb, videón ie megörökített eset az volt, amikor a legénység gyakorlatilag a partra futtatta a hajót és amikor az elakadt a sárban, kiugráltak belőle és elszaladtak.

Van egy tervszerű, preventív módja is az illegális halászat megfékezésének. Ez pedig a polkorrekten trawl block-nak, népszerűen netfucker-nek hívott, házi készítésű, beton és betonvas kombinációjából előállított eszközök ledobálása. Íme néhány:

Ezeket vagy telepíteni lehet stratégiai fontosságú helyeken, vagy csata közben, ügyelve arra, hogy az ellenség jól lássa, bele lehet dobni a hálóba. Erre aztán a másik tuti satuféket nyom, ha nem akarja azt kockáztatni, hogy a háló szétszakadjon, esetleg a hajó is megboruljon.

Ment ez így szépen, hol bedurvult, hol elcsendesedett a küzdelem, de meg nem szűnt sohasem. Egészen idén júniusig. Ekkor ugyanis valami relé átbillenhetett egyes fejekben és úgy döntöttek, hogy egyértelmű üzenetet küldenek azoknak, akiket illet. Szépen felhalmozták hát a tartomány fővárosának közepén az évek alatt összegyűlt, elkobzott felszerelést és miniszterek, valamint a sajtó jelenlétében, az egészet igen látványosan felgyújtották.

Ennél egyértelműbben csak az indonézek szoktak üzenni, egyébként ők is főleg a vietnamiaknak.

Célba is ért a meszidzs, varázsütésre eltűntek. Egyszerűen nincsenek itt. De ha ismét jönnek, csodálkozni fognak, mert már útközben elkapjuk őket, lévén a cég beszerzett egy radart is.

Úgyhogy most lesz idő azzal foglalkozni, amit mindenki sokkal jobban szeret: a csikóhalakkal. Erről szól majd a következő rész. Az érdeklődés fenntartása érdekében azonban: 

MCC céglogó. Meg kell azonban jegyeznem, hogy ez több színösszetételben létezik és ezt pont nem szeretem, mert szerintem úgy néz ki, mint egy teflonserpenyőben megsütött csikóhal egy kis zöldséggel. De ezt csak a beteg agyam csinálja, tudom.

Nem lehet tovább húzni, belátom.

Nézzük hát, mi is ez a kambodzsai dolog. Arról már röviden beszámoltam itt, hogy a világ legfaszább állásinterjúját követően alkalmazásba léptem a Marine Conservation Cambodia (MCC) nevű szervezetnél. Most elmesélem, hogy mit is csinálunk, aztán majd azt is, hogyan élünk.

Gyorsan le is írtam, ami eszembe jutott, aztán még gyorsabban úgy döntöttem, hogy feldarabolom, mert amúgy nem lesz emberfia, aki elolvassa. Először bemutatom Az Alapítót.

Az MCC-t 2008-ban hozta létre egy Paul nevű angol. Éppenséggel egy róla, pár napja a The Telegraph online kiadásában megjelent cikk adta az apropót, hogy végre írjak valamit (meg persze az, hogy beköltöztünk egy jó kis házba, ahol még internet is van, bizony). Ennek a cikknek már a címe is utal Paul változatos életére, mert mint volt brit rendőrre hivatkozik rá. Az is volt. Előtte meg iskolás, és a kis Pali tehetsége már ekkor feszegetni kezdte az évszázados korlátokat. Helytelen szülői megítélés következtében egyházi, ráadásul (Angliában!) katolikus  iskolába íratták őt be. Miután egy kisebb csíny miatt barátunkat megszégyenítőleg külön állították az aktuális mise alatt, majd ezt követően - horribile dictu - az apáca a fülét is megtépte, és ezért ő az apácát, 7 évesen, egy székkel jól oldalba vágta, másik, de szintúgy egyházi iskolába került. Itt aztán szerzett egy asztalos felszerelést és egy este az osztályteremben elhelyezett Bibliák közepébe csinos lyukakat vágott. Mert hogy Holy, vagy hát holey Bible, ugye. Én ezt, Palikával egyetértésben, szellemesnek gondolom, de az iskola vezetése másképp látta.

A formális oktatási rendszerből, a fentiek fényében nem meglepő módon, talán a kelleténél egy árnyalattal korábban történt kiválása, majd egy rövid drogdíleri karrier után Paul valóban rendőrnek állt, igazolva ezzel a rablóra meg a pandúrra vonatkozó szólás igazságtartalmát. Hogy mi vonzotta őt egy egyenruhás, hierarchikus rendben működő testület felé, ő maga sem érti. Nem is maradt sokáig. Helyette inkább elhúzott Tájföldre, búvároktató lett, feleségül vett egy helyi csajt, csinált négy gyereket és az MCC-t.

Pali bácsi figyel. Le sem tagadhatná, hogy komálja a csikóhalakat.

Paul nem kifejezetten rajong a cégvezetéssel összefüggő aprómunkáért, viszont kiválóan tud politikai kapcsolatokat építeni, ami sajnos elengedhetetlen ahhoz, hogy mondjuk kizárólagos jogokkal legyen egy szigete és az azt körülvevő tenger. Továbbá igen hatékony akcióban, de erről a következő részben.

Paul, Sao a négy gyerek, meg az ötödik, akivel 11 év után most találkozott ismét. Mondom, nem szereti az aprómunkát.

Mindennek így kellene mennie.

Tehát leléptünk Indiából (erre még nyilván vissza kell térni) és két hét malajziai turistáskodás után megérkeztünk Kambodzsába, amiről csupa jót hallottunk eddig. Jó hírét mindjárt az érkezéskor megerősítette az ország. Azt tudtuk, hogy a vízum a reptéren beszerezhető és azt is, hogy ez lehet korlátlanul hosszabbítható üzleti típusú is. Nyolc indiai vízum ügyintézés meg rendőrségi bejelentkezési procedúra kitörölhetetlen emléke miatt azét készültem iratokkal és mentálisan is a várható hülye kérdésekre, sőt – Kriszta mérsékelt lelkesedésétől kísérve – családtagjaim számára is rövid felkészítést biztosítottam. Ehhez képest, a papírok kitöltése és105 dollár leszurkolása után, bármiféle akadékoskodás nélkül, öt perc alatt a kezünkben volt a dokument.

Egy éjszaka Phnom Penhben, egy öt órás buszút, és máris Sihanoukville-ben voltunk. Az volt a terv, hogy – mivel ez Kambodzsa első számú tengerparti turistaközpontja – majd itt maradunk egy darabig, bérlünk egy kérót és szétnézek, van-e búvármeló. Ideiglenesen bevettük magunkat egy, az álmos kora délutánban jól kinéző kis hotelbe. Kisvártatva azonban kiderült, hogy az egység földszinti bárja esténként lényegében mint kupleráj üzemel. Részegen ordító, középkorú angol csávók, jobb sorsa érdemes helyi lánykák, akik a sajnálatosan jól bevált thai recept szerint széles spektrumú szolgáltatást nyújtanak nekik, és persze az obligát „élőzene”. Ez utóbbi, a kiírás szerint, „open mic” lett volna, ami általában azt jelenti, hogy bárki, aki kedvet és tehetséget érez hozzá, felmehet a színpadra és elővezetheti a tudományát. Itt viszont egyetlen muki nyomta egész este, egy kizárólag egyazon ritmusképletet produkáló dobgéppel és egy gitárral, nem tudván kiszakadni az Eagles – Bob Marley – Beatles által definiált zenei Bermuda-háromszögből. Arra jutottunk hát, hogy ez lehet a neve neki: Open Mike. Mi meg a fejétől légvonalban négy méterre próbáltunk aludni. Nem mintha személy szerint nekem ellenemre lenne egy kis kikapcsolódás egy hajtós nap után, de ebben a közegben mégsem merült fel a valós igény.

Ami azonban a lényeg, az az, hogy érkezésünk estéjén kiültem az erkélyre és rutinból rápillantottam az online álláshirdetésekre. Hát nem ott figyelt egy friss, ami – miként egy fideszes közbeszerzés – személyre szabottnak tűnt? Hát de. Aszongya, hogy Kambodzsa (pipa), legyen a két legnagyobb rendszer, a PADI és az SSI oktatója a jelentkező (pipa), beszéljen angolul (pipa) és érdekelje a tengerek védelme (melyik búvárt nem: pipa). Gyors email nekik, gyors válasz tőlük, majd egy telefonhívás, amiből kiderült, hogy ők Sihanoukville-től 100 km-re vannak valami szigeten és ott védik a természetet. Én meg mondtam, hogy hát azért tudniuk kell, hogy esetemben család is van, amire meg az volt a válasz, hogy az jó, mert akkor előreláthatólag nem fogok örökösen eszméletlenül berúgni, továbbá a férfiasságomat is inkább a nadrágomban tartom. Remek!

Már aznap este elbuszoztam Kep városába és megjelentem a meghatározott helyen, életem második állásinterjújára.* A kollektíva már a kis bárjukban témázgatott és az egész azzal kezdődött, hogy rögtön a bemutatkozás után elém tettek egy korsó sört. Én azt jó érzékkel, és udvariasan megköszönve a jóltartást, lehúztam. Utóbb mondta egy kolléga, hogy ez teszt lehetett, mert ugyan nem preferálják a korong részegen a vendégeket molesztáló munkaerőt, de a kulturáltan fogyasztót igen. Hát mondjuk az állásinterjú egy pontján túl már magam jártam a pultba csapolni, és mivel a végén be is zártak az intézménybe, hogy aludjak csak ott, kizárólag visszafogottságom nem engedte régi álmom megvalósítását, miszerint egyszer szeretném közvetlenül az orcámba küldeni a sört a szerkezetből.

Kiegyensúlyozottságom és tárgyi felkészültségem vélhetőleg jó benyomást hagyott hátra, mert másnap átvittek a szigetükre. Megnéztem, lefostam a bokámat, megbeszéltük a feltételeket, telefonon egyeztettem a családdal és – egy kézfogás keretében – leszerződtem. Új munkáltatóm a Marine Conservation Cambodia. Ott is aludtam, a közösségi tartózkodóban, szándékom ellenére nem elkerülve a napfelkeltét:

Reggel pedig visszahajóztam a szárazföldre, majd felkaptam a következő Sihanoukville-be tartó viszonylatra. Ez mondjuk a cél előtt 15 kilométerrel feladta a harcot, úgyhogy stoppal fejeztem be a visszautat. A két másodperc próbálkozás után megálló autó pedig egy szép nagy Mercedes volt, úgyhogy még jól is jártam.

Gyorsan összecsomagoltunk és a -következő reggelen már egy taxiban, három óra múlva pedig a szigetre tartó hajón ültünk mindhárman. És most itt vagyunk. A hely neve neve Koh Sen (akármit ír is a gugli map). Íme:

Hossza 900, legszélesebb pontja 300 méter, a legkeskenyebb, ott a nyélnél, talán 5. És tényleg nincs rajta semmi, csak egy kis rendőrös és a srácok saját kezével felépített, hat lakókunyhóból és a kiszolgáló egységekből álló falu. Az állandó lakosság olyan 10 fő személyzet, 6 gyerek, 4 kutya. A nem állandó lakosság 10-20 fő, akik gyakorlatilag a fizető vendégek. Mivel itt nem vakációzásról van szó, ők hetekig, néha hónapokig maradnak és önkéntesként aktív részt vállalnak a tengermentő munkában. Viszont általában nem képzett búvárok, pedig ehhez az kívánatos. Itt jövök én a képbe. Kriszta ott, hogy ezeknek a gyerekeknek egyáltalán nem árt valami kvázi formális képzés, Andris pedig ott, hogy ő már bizony gyakorlott búvár és örömmel vesz részt a projektben. Cserébe megkaptuk az egyik kunyhót, etetnek bennünket, némi pénzt is fizetnek és gyarapíthatjuk a lakatlan sziget lakosságát.

És, mivel munkahely, van irodám is:

*****************************

*Nem tudom nem elmesélni itt az elsőt. Erre 1991-ben került sor, ugyancsak némileg informális keretek kötött, vasárnap délelőtt. Az előző szombat estét nem vesztegettem azonban el és így kissé későn ébredtem, ergo nem maradt időm sem a borotválkozásra, sem arra, hogy egy kinyúlt pulóvernél szofisztikáltabb öltözetet felhúzzak. Kedves régi barátom, aki ezt összehozta nekem, jogosan és jól le is baszott, hogy hogy lehet így kinézni ebből az alkalomból. A beszélgetés során nem is adtam ki sok szenzitív információt magamról és talán az egyetlen érdemi kérdésem az lehetett, hogy mennyi lesz a lóvé. De akkor is felvettek és egy szép, azóta is tartó szakmai és emberi kapcsolat, valamint egy kiváló ügyvédi karrier vette kezdetét. Ez lehet a karmám.

Az első nap ismét Goán. Az jött ki, hogy tizenkettedszer. Vissza is állt egyből a világ rendje.

A tervezettnél hosszabb időt töltöttünk Magyarországon, úgyhogy a gravitációhoz hasonlóan az emberi akarattól függetlenül működő piamegmaradás törvényének megfelelően 1Q (Quarelin) mértékű fejfájásom van.

Felkeltem, kávéztam, elolvastam a híreket és a reggelivel megvártam a gyereket, akinek a bioritmusa felborulhatott kissé, mivel délután kettőkor ébredt. Most meg - mivel mégiscsak monszun van - elkezdett esni az eső, úgyhogy bár erősen terveztem, úgy tűnik, ma mégsem sikerül csinálnom semmit.

Az utazás elég jó volt. Az ijesztően hangzik, hogy Dohában a kapcsolódó viszonylatra 21 órát kell várni, de mivel a Qatar Airways ilyen esetben ötcsillagos kvártélyt biztosít és hozzá vízumot, mi ezt korántsem éltük meg szívásként. A városba ugyan nem mentünk ki, mert egyrészt éjfélkor is 30 fok volt, másrészt meg ez látszott az ablakból:

Márpedig ha hőségben szeretnék dzsuvát nézegetni, azt megtehetem Bombayben is. Különben meg azt még a Wikitravel sem állítja, hogy üzleteken kívül nagyon más is lenne itt. De volt kellő érdekesség házon belül, még akkor is, ha csak a plafont nézegette az ember. Odatetteék a srácok ezt az matricát, de tényleg, hogy a kedves igazhitű kuncsaft nehogy irányt tévesszen.

Ezek után az már nem lepett meg, hogy a gépen a repülés aktuális adatairól tájékoztató rendszer sem maradt  adós a pontos helymeghatározással.

Sajnálom, hogy nem volt imaidő, és azt is, hogy az nem éppen kanyarodás közben jött el.

Mivel Palolemen még májusban mindent felszámoltunk, eladtuk a járműveinket, felmondtuk a bérletet, egyelőre beköltöztünk a Bhakti Kutirnak elnevezett egységbe, ami egy kedves német barátnőnk tulajdona. Néhány éve egyébként eltöltöttem itt egy igen rövid, kihívást mértékkel, dicsőséget egyáltalán nem hozó időt manageri pozícióban, amíg be nem láttam, hogy az akkori tulajdonosi körrel való további együttműködésre annyi az esélyem, mint R2D2-nak a szavalóversenyen. Különleges hely, az biztos. Egy bő 3 hektáros dombon egy privát dzsungel, benne elszórva a kunyhók.

Nagyon eco-friendly, ezért a fürdő a lakószoba mellett külön kalyibát képez, pottyantós budival és - legalábbis a száraz évszakban - tető nélkül. Hogy ezek a körülmények mitől környezetbarátabbak, mint mondjuk  egy közvetlenül kapcsolódó tetős fajansz, azt nem tudom, de nyilván nem érthetek mindent, például azt sem, miért lenne jó az ómot zengeni hajnal négykor, lábammal a nyakamban.

Elég az hozzá, hogy ott guggolni, felülről a faleveleket,

oldalról az elemek közti ujjnyi réseket figyelni,

és közben hallgatni a fészket rakó lódarázs döngicsélését, semmihez sem hasonlítható élmény.

A pontosan kidolgozott terv az, hogy maradunk pár hetet, aztán felkerekedünk és elindulunk keletnek. Vagy Mekka felé. Vagy nem.

Jó, hát eltűntem. Mondhatnám azt, amit ilyenkor szokás, hogy tudniillik be voltam havazva, ha ez - mindent egybevetve - nem lenne tökéletesen nevetséges. Nem, az igazság az, hogy tudományos kutatással foglalkoztam, amelynek eredményét most szeretném megosztani veletek és a világgal.

Az egyszerű, a tudományokkal bensőségesebb kapcsolatot nem ápoló lakos is bizonyára kifigyelte, hogy mihelyst betette hazánkba büdös lábát a karvalytőke, azonnal rávetette magát ősi jussunkra. A korsó összement 4 decire, a feles meg 4 centre. Az egyébként is borongós magyar néplélekre gyakorolt hatása alapján nyugodtan nevezhetjük ezt piatrianonnak.

Ugyanakkor tény, hogy vannak a világban boldogabb helyek, köztük India, ahol - itt részletezni nem kívánt - kulturális okokból a tendencia ellentétes, és ennek eredményeképp a nagy sör 6,5 deciliter, egy alapadag rövid pedig 6 centiliter. (Lehet persze mindkettőt fele méretben is kérni, mert vannak nők és gyerekek is.)

Sokat töprengtem ezen az igazságtalanságon. Aztán rájöttem, hogy ez valójában nem igazságtalanság, hanem maga a rendszer, amelynek törvényszerűségei vannak. Olyan, mint a Nap és a Hold járásának a tengerekre gyakorolt hatása: ha valahol negatív irányú elmozdulás mutatkozik az italegységben (piaapály), másutt ellentétes irányú folyamatnak kell fellépnie (piadagály). Tehát, jöttem rá, egy adott indivídum által élete során elfogyasztani rendelt alkoholos ital mennyisége állandó. Ha az illető adott időt piaapályos környezetben kénytelen eltölteni, a rendszer, az egyensúlyi helyzet fenntartására való törekvése eredményeképp, piadagállyal igyekszik kompenzálni. Ez a piamegmaradás Papucsállat-féle I. számú vastörvénye.

Természetesen egy vérbeli tudós itt nem áll meg, hanem további vizsgálat alá vonja a felfedezést. Kiindulásként megalkottam a fent már körülírt italmennyiséget, mint állandót jobban leíró terminus technikust. Ez a Personal Indicated Alcohol Level (PIAL), vagy magyarul Személyes ElVárt Alkohol Szint (SZEVASZ). A PIAL szűk értelemben az elfogyasztani rendelt korsók (K) és stampók (S) összegével (K+S) írható le. Ezt módosítja a piaapályt vagy -dagályt jelölő E ország-együttható és természetesen az adott területen eltöltött T idő, napokban kifejezve. A PIAL képlete tehát a következő: T×(K+S)×E.

Ebből következőleg a térben mozgó átlagos személy (a soha nem utazókat és az absztinenseket elhanyagolható rendszerhibaként kezeljük) ideális PIAL egyensúlyi helyzete az alábbiakban foglalható össze:

T₁×(K+S)×E₁=T₂×(K+S)×E₂, ahol az 1 illetve 2 indexek a különböző földrajzi területek megkülönböztetését jelentik.

Nézzük most meg a törvény gyakorlati alkalmazását. Tételezzük fel, hogy egy napi K+S=5 mennyiséget lineárisan fogyasztó személy - nagykorúságától, tehát kocsmában való kiszolgálhatóságától - 20 évig élt Magyarországon, ahol E₁=0.8, majd ugyanez a személy 10 évre Indiába költözik, ahol E₂=1.2. T₁×(K+S)×E₁=7300×5×0,8=29200 és T₂×(K+S)×E₂=3650×5×1,2=21900. A PIAL érték különbségeként 7300 adódik. Az egyensúlyi helyzet eléréséhez - a K+S érték változatlanul hagyása mellett - tehát az illetőnek további 7300÷5÷1,2=1216,66 napot, azaz megközelítőleg 3 1/3 évet kell eltöltenie Indiában fogyasztással.

Fontos tudás! Igyunk rá!

Sajnos az esküvős projekt kicsit elakadt. Most jönne az a rész, amiben a konkrét szertartásról és a lagziról van szó, de az csak képekkel érdekes. Viszont oly sok az ilyen jellegű fotónk, hogy (ezidáig) egész egyszerűen lusta voltam nekiállni átnézni őket. Most meg egy darabig nem is fogom, mert az elhelyezkedési körletem átmenetileg megváltozott.

Mindig is szerettem volna meglátogatni a világ legszebb merülőhelyei között emlegetett Andaman szigeteket, csak vártam a megfelelő lehetőséget. Persze felkerekedhettünk volna, de a helyzet az, hogy konkrétan pénzt fizetni búvárkodásért én már nem nagyon szeretnék. Kellett tehát egy ide vágyó csoport vagy valami, amelyik kibéreli a testemet, és ily módon juttat el jutányosan a tiszta vizek birodalmába. Az lett végül, hogy egy ismerős éppen most nyit egy új búvárbázist az egyik szigeten, amit úgy hívnak, hogy Havelock, és megkérdezte, nem lenne-e kedvem segíteni neki az indulásnál. Több se kellett, fizetés nélküli szabadságot kértem a Dreamz Diving-tól, amit meg is kaptam, persze nem csoda, hiszen már a kérdést is kijelentő módban tettem fel. És most, csiribí-csiribá, Port Blairben vagyok.

Az Andaman és Nicobar szigetek Indiához tartoznak, de sokkal közelebb vannak mondjuk Thaiföldhöz vagy Burmához, mint bármihez az anyaországban. Az indiai kormányok ragaszkodnak ahhoz, hogy az egész ország egy időzóna legyen, vagyis mindenütt az IST-t (Indian Standard Time, rossz nyelvek szerint Indian Strechable Time) használják. Ezt egyébként megértem, mert időzóna-átlépésnél némileg egyszerűbb kihívások is zavarba tudják hozni a populáció igen jelentős részét. Ha nem ugyanannyi lenne az idő az ország különböző részeiben, akkor – azon túl, hogy ezt egészen egyszerűen nem tudnák felfogni – valószínűleg megvádolná egyik a másikat, azzal, hogy tőle lop naponta egy órát és így neki csak 23 marad. Vagy ellenkezőleg, csalárd módon kevesebbet dolgoznak odaát, mert ott csak 23 órából áll a nap. Minthogy pedig a szigetek normális észjárás mellett legalább egy, de inkább két zónával odébb lennének, itt délután ötkor már tök sötét van, de legalább aki akar, napfelkeltét nézhet négykor. Én nem akarok.

A szubjektív időérzet és az óra járása közötti ellentmondást egyébként a helyi lakosság mesteri módon oldja fel: sziesztázni óra szerint kell, mondjuk fél kettő és négy között, de mivel a megérdemelt pihenés végeztével meg már a Nap járása szerint lényegében este van, szükségtelen ismét komolyabban felenni a munkát, helyesebb vacsorázni és nyugovóra térni.

Az Andaman szigetek különleges státuszúak, ide külföldi érvényes indiai vízum birtokában is csak külön engedéllyel léphet be (amit mondjuk automatikusan és ingyenesen adnak érkezéskor) és csak 30 napig maradhat. Ez elvileg meghosszabbítható 15 nappal, de utána nincs mese, menni kell. Ez a terv tehát, hat hét.

Az eleje persze mindjárt kicsit alternatív módon alakul, de ha nem így lenne, akkor ez nem India lenne. Az új cégnek természetesen nem érkezett meg minden cucca, nem lett kész időre a hajója, satöbbi, így aztán ötödik napja ücsörgök a régió fővárosában, Port Blairben, ahol amúgy semmi dolgom nem lenne. Havelock innen még jó két óra hajókázás.

Azért legalább történik néha ez-az. Meghívást kaptunk egy helyi nagyfőnök házába. Várakozásaimmal ellentétben rendkívül közvetlen, tájékozott emberek és kiváló házigazdák. A trakta részét képezte a kérdés nélkül feltöltődő söröskorsó, amit szorgalmasan próbáltunk kiüríteni, mindhiába. A társaság tagja volt az a kapitány, aki az egyik nagy kompot vezeti naponta. Nos ő, amikor eljutott nagyjából fél útra a sapka- és a korongrészegség közé, elkezdte egyre határozottabban követelni a vendéglátó házaspár fogorvos nőtagjától, hogy adjon be neki azonnal egy, de inkább két érzéstelenítőt, mert holnap reggel hétkor Stallone stílusban lelógó pofával és nyáladzva kíván munkába állni. Nem kapott.

Egy ennél sokkal fontosabb tény is kiderült.

Említett kapitányunk házában van elszállásolva a csapat egy része. Márpedig az a ház régen egy másik tengerészé volt, aki vízbefulladt és most visszajár kísérteni. Az egyik kolléganő a minap találkozott is vele, úgy ám. Állítólag nem volt nagyon ijesztő és a közhiedelemmel ellenétben nem fehér, hanem barna leplet viselt. Mi, többiek, azonban nem teljesen hittük el a történetet, mint objektív eseménysort. Végső érv is került amellett, hogy ez nem lehet igaz. Arra az egyértelmű álláspontra jutottunk, hogy indiai szellem nincs, tekintve, hogy ha azzal az akcentussal próbálna meg ijesztgetni valakit, az kontraproduktív volna, minthogy az áldozat beparázás helyett könnyesre röhögné magát. Vita egyszer s mindenkorra lezárva.

Várom hát, hogy végre Havelockra menjünk, már csak azért is, mert 1973. április 7-én ott valódi sellőt vetettek partra a hullámok. Ez nem legenda, hiszen fényképen is dokumentálták az esetet. Én egyébként azt hittem, hogy a sellő alul hal és felül nő, de ezek szerint az volt a legenda.

Gondos Papucsállatként, a szezon közeledtére figyelemmel, felújítottam készletemet az obligát lábbeliféleségből. Csak a vásárlást követően lettem figyelmes a képen látható különleges jelenségre.

Alig, mondhatni csupán a látszat kedvéért kódolva fedezhető fel itt a Schmitt Pál felirat, valamint az a nyuszi. Mire véljem ezt? Talán a kínaiak - szarkasztikus humorral -  így utalnak a szellemi tulajdonhoz fűződő jogokkal ápolt viszonyukra: Schmitt Pál (is) nyúl? Vagy mi?

Különös.... nagyon különös....

Korábban meséltem arról, milyen alaphelyzetből indul Indiában (Goán) a párkeresés és hogyan is zajlik az. Mármint általában. Mert azért szerencsére, jegyzem meg elfogultan, nem mindig recept szerint megy ez. Ezért most - feltartva mindazokat, akik már úgy várják a szép esküvői fotókat, hogy aztán rákanyarodhassunk a nászéjszakára - álljon itt egy pár szó a lázadókról és másképpgondolkodókról.

III.  A házasság gerillái és mártírjai

Ők azok, akik sokat kockáztatnak. Le a kalappal előttük!

Megesik, hogy két ember tényleg csak simán egymásra talál, és úgy határoznak, együtt szeretnének élni. Az esetek döntő többségében errefelé ennek egyetlen módja van, mégpedig ha megszöknek. Lehetőleg jó messzire. Annak az esélye ugyanis, hogy a szerető családok beleegyeznek a házasságba, elenyésző. Valószínűleg nem megfelelő a másik kasztja, vagyoni helyzete, iskolázottsága vagy túl barna az illető, az meg már milyen. Ha mégis mindez stimmelne, akkor se jó, mert hogy néz az ki, hogy ezek a gyerekek csak úgy figyelmen kívül hagyják a szülői autoritást! Rend a lelke mindennek! Legalábbis, ha arról van szó, hogy tudja mindenki a helyét a világban. Aztán persze a lakás, iroda, üzlet, utca hajazhat disznóólra, az már nem baj, csak riszpekt legyen.*

A Világörökség részét képező Elephanta Island bejárata

Nem mondom, láttunk példát arra, hogy az illetékesek valahogy mégis megenyhültek, és tudomásul vették a tényeket. Addigra a pár már tényleg összeházasodott, és több mint egy évet töltöttek száműzetésben. A vicc az, hogy a srác volt az első, aki nekem elmagyarázta, hogy a szülők által öréndzsölt házasság az remek, leveszik a terhet a válláról. Kérdésemre, hogy mi van, ha mégsem tetszik az ara, azt válaszolta, hogy az nem lehet, mert a szülei neki mindig a legjobbat akarják. Vaslogika. Erről az elvi alapról azért valahogy ő is lehasadt, mihelyt meglelte azt, akit a felmenőknek azidáig sajnos nem sikerült.

Nekik hatalmas szerencséjük volt, az biztos. Ezt nem mindenki mondhatja el magáról. A minap olvastam egy cikket a tárgyban. Ti is megnézhetitek itt, de a lényeg az, hogy egy fiatal pár megszökött, hogy szülői engedély nélkül házasságot kössön, de meggondolták magukat, és visszatértek falujukba, abban a reményben, hogy megkapják a rokonság engedélyét egybekelésükhöz. Ez nagy hiba volt, ugyanis a lányt meglincselték, a fiút pedig a lány rokonai lefejezték. Meee nincsen neki becsülettye, és akinek nincsen becsülettye, annak meg kő haaani! Há nem?

Na. Ilyen gyilkosságokból a statisztikák szerint van vagy 900 évente Indiában, de én - azt hiszem, alappal - feltételezem, hogy a szociokulturális háttér, az iskolázottsági hiátusok, valamint a kommunikációs eszközökhöz való hozzáférés nehézsége folytán e téren jelentős a látencia. Magyarán sokkal nagyobb a valós szám, csak az egyes eseteket vagy eszébe sem jut senkinek ezt a hatóságok orrára kötni, (illetve ha eszébe jutna, őt is lefejeznék), vagy nem emberölés történik, hanem előre kitervelt háztartási baleset. Mindenki tudhassa, hogy a konyha veszélyes üzem, az állatok néha megvadulnak, a kút meg mély. Csak az emberi sötétség mélyebb.

Egyébként az sem ritka, hogy a család arra is veszi a fáradtságot, hogy kinyomozza, hol bujkálnak az elkövetők, aztán utánuk mennek és ott végzik ki őket. Ezért a rendőrség és más szervezetek számos menedékhelyet tartanak fenn a szökött párok, vagy a pár valamelyik tagja számára. Szükség van ezekre, évente százával veszik igénybe a "szolgáltatást". (Az most nem tartozik szorosan a tárgyhoz és ezért ne is menjünk bele, hogy a lokál rendőrőrs helyi viszonyokba feltehetően erősen becsatornázott személyzete vajon mit /nem/ tesz egy készülő megkövezés vagy felkoncolás esetén.)

Egy sajátos, és a turizmus miatt leginkább Goára jellemző alesete a gerillaházasságnak az import. Bizonyára tájékozatlanságomnak tudható be, de nekem komoly meglepetést okozott a külföldi - indiai házasságok nagy száma. A külföldi alatt itt nyugati fehérek értendők. Az indiai családok ilyenkor esetenként távol vannak, akár több ezer kilométer távolságban, hiszen Goára sokan csak dolgozni vagy árulni jönnek olyan helyekről, mint mondjuk Kasmír. Így aztán talán jó darabig nem is tudnak a történekről. És ha igen, akkor is könnyebben adják áldásukat, mert a külföldi az valahogy kívül esik ezen az egész rendszeren, a fehér ember a rokonságban meg mégis csak előrelépés, ugye. Sőt, e - külföldiekkel érdemben kapcsolatot létesíteni képes - körben még a felvilágosultság sem zárható ki teljesen. Érdekessége a jelenségnek, hogy az általam ismert mintegy tucat esetből egyben sem a feleség az indiai. Mivel női szemszögből, bármennyire is szeretném néha, nem vagyok képes a világot szemlélni, csak annyit mondhatok, hogy a motivációt nem pontosan értem. Attól tarok, sokszor maguk a résztvevők sem, tekintve, hogy saját, nem reprezentatív mintámban a válások aránya mintegy 80%. Annak a 20%-nak viszont szívből szurkolok.

Amúgy is van azért remény. A tévé, ami a legretkebb putriban is nyomul egész nap, az Indiában hihetetlenül olcsó mobiltelefon, meg (már ahol) az internet lassan megváltoztatja a fiatalok hozzáállását és a konspirációra is jobban módot ad. A következő kedves történet ezt igazolja.

Van nekünk egy keresztény hölgyismerősünk, aki maga találta a párját. Valahogy az interneten leltek egymásra, és működött közöttük a kémia. A konkrét kémiai kísérletezést nehezítő tényező csak az volt, hogy a lány Goán ücsörgött, a fiú meg Amerikában, ahonnan - feketemunkás lévén - nem tudott csak úgy eljönni, mert soha nem mehetett volna vissza. Úgyhogy a kapcsolat maradt egyelőre virtuális síkon. A szerelem azonban így is szárba szökkent és az ifjak úgy határoztak, összeházasodnak. Valamilyen csoda folytán ehhez a két család is hozzájárulását adta, úgyhogy megkezdődhettek az előkészületek. Minthogy ők szerettek volna saját lakást, a srác elkezdte hazaküldeni a pénzt. A lány és családja kinézte, megvette az ingatlant, majd felépíttettek rá egy házat. Amikor ez mind megvolt, kitűzték az esküvőt. Nos, a vőlegény ekkor, a nagy nap előtt két hónappal jött haza és volt először módja élőben találkozni leendő asszonyával. "Megismerkedésüktől" eddig a napig hét (7) esztendő telt el.

Így is lehet. Az ő esküvőjükről számos képet kaptok. Legközelebb.

***********

* Riszpekt témakörben, ha már nem lehetett sokat nevetni a fentieken, kedvenc rövid videóm, amit szeretettel küldök Goa, India és a világ valamennyi sakkfigurára emlékeztető (ti. sötét paraszt) szülőjének.

Szigorúan 

A korábbi részben (itt) felvázoltuk az alaphelyzetet, hogy tudniillik miért is és milyen körülmények között történik Indiában (Goán) úgy a párkeresés, ahogy. Most arról lesz szó, hogy hogyan is.

2.   Aki keres, talál

Először is megszondázzák a családot, hacsak le nem zsírozták már a bulit mondjuk a gyerek 4 éves korában. Persze a családnak csak az az ága jöhet szóba, amelyikkel éppen nem halálos ellenségek valamilyen öröklési vita folytán. Ha innen akad kereslet a portékára, az a legjobb, mert - miként ezt nekem részletesen kifejtették egyszer - akkor a vagyon egyben marad és ennél fontosabb nincs, ezt bárki könnyen beláthatja. Nyilván minél közelebbi a rokonság, annál kedvezőbb a tranzakció kimenetele, úgyhogy unokatestvérek összeboronálásától sem riadnak vissza, bátran vállalva az esetleges következményeket.  Azért tudom ezt, mert a szomszédunknál pontosan így történt. Külön öröm lehetett, hogy még az ara nevét sem kellett megváltoztatni, a már meglévő családi kötelék miatt addig is úgy hívták, mint újdonsült férjét.

Ha a családban nincs az elvárásoknak megfelelő jelölt, jöhet a hirdetés. Ezt, félreértés ne essék, többnyire szülők a szülőknek adják fel, nehogy má' helytelenkedés legyen a vége. Manapság, ahogy terjed az internet használata, azért ez a szabály némileg felpuhulni látszik, de ez persze csak azt a törpe minoritást érinti, amelyiknek van hozzáférése az online világhoz. A többieknek marad a jó öreg, nyomtatott sajtó.

A hirdetés talán legfontosabb eleme a kaszt pontos megjelölése, amely rendszer ebben, a törvény előtti egyenlőségen alapuló alkotmányos demokráciában, természetesen nem étezik. Erre az újságokban - spórolandó a drága betűvel - kódokat alkalmaznak, az internetes felületeken viszont már legördülő menü segíti a választást. Az alábbi a rendkívül polkorrekt elnevezésű Assisted Matrimony oldalról való és itt csak a lista eleje látható. Nem tudtam megszámolni sem, biztosan 100 feletti a lehetőségek száma. Gondolom nem bánjátok, hogy fent hagytam egy "Relationship Manager" képét sem, akinek nagyon biztonságos a keze.

Külön érdekesség, hogy megkülönböztethetünk 19 keresztény kasztot is, kezdve az újra születettektől.

És akkor álljon itt pár teljes hirdetés, feladóra való utalással (created for daughter/son), kaszttal, vallással, anyanyelvvel - megannyi fontos szemponttal:

A jelentkezők körét ezután shortlist rendszerben szűkítik. Itt egyéb, a hirdetésben még meg nem jelenő tényezők is kiemelt szerepet kapnak, például, hogy mennyi a várható hozomány, vagy - boltos ismerősünk esetében - a menyecske alkalmasnak látszik-e az üzletben történő besegítésre. Liberális felfogású szülők esetén előfordulhat akár az is, hogy az ifjú a másik felet megtekintheti, netalán véleményt is nyilváníthat saját házasságkötése kérdésében, ad abszurdum ezt figyelembe is veszik.

Ez, mondjuk, az alábbi cikket jegyző idős úrnak nem jött össze, de nem tűnik szomorúnak ettől, sőt kifejezetten a dolog "régi, nagyszerű" intézési módját propagálja. Újságban, 2010-ben. Akit érdekelnek a részletek, rákattintással olvasható méretben is láthatja. A lényeg annyi, hogy a bácsi elmeséli, hogy milyen fasza is volt, amikor ő még azt sem tudta, hogy házasodni készül, egyszer csak hazarendelték táviratilag és két nap múlva az eljegyzésén találta magát. Szót ejt arról is, hogy először a nővel nem is találkozhatott, csak a a bátyjával. De mivel az világos bőrű(!) és csinos volt, gondolta, biztos a csaj is az. Úgy tűnik, a szerző már akkor metroszexuális volt, amikor ez még nem is létezett.

Legütősebb érve az utolsó bekezdésben szerepel, eszerint a széles körben "megszervezett" házasságon alapuló indiai rendszerben a világon a legalacsonyabb a válási ráta, nem úgy, mint az USA-ban vagy Oroszországban. Nem szeretném az általam beígért következő részeket spoilerezni, de élek a gyanúperrel, hogy a válások valóban kis számában Indiában egyéb társadalmi-kulturális tényezők is szerepet játszanak, nem csupán az, hogy a szülők által alapvetően gazdasági megfontolások mentén összerakott kapcsolatban élni kéjmámor.

Ha véget ért a többfordulós kiválasztási procedura, akkor (hinduknál) jön a pap és megvizsgálja az előterjesztést asztrológiai szempontból. Ha a csillagok állásából ő azt olvassa ki, hogy az egyébként még oly jól előkészített frigy nem lesz kóser, akkor nincs lakodalom és kezdhetik újra. Bár nem tudom, hogy az eljárás költség- és időigénye miatt esetleg nem lehet-e a csillagok járását némi, a pap útján felajánlott adománnyal befolyásolni. Ha viszont smakkolást olvas ki a szakember az adatokból, akkor megmondja a házasságkötés kívánatos időpontját. Óra-percre. A már említett boltos csávó például - emlékszem - 11 óra 52 perckor volt kénytelen kimondani a boldogító acha-t vagy mit.

Innentől az élet csupa kacagás, de erről a következő részekben.

Most, hogy Ráhelék elvettek valakit, gondoltam, mesélek arról, hogy is van ez Indiában. Illetve inkább Goán, némileg őstermelői környezetben, hiszen személyes tapasztalatom csak innen van. Az a ritka szerencse jutott osztályrészemül, hogy jártam hindu, keresztény és muzulmán lagziban is, és hát ezek egyaránt felejthetetlen élményt jelentenek számomra.

Viszont engedelmetekkel kicsit távolabbra tekintenék és - folytatásokban - ejtenék pár szót az előzményekről, tehát, hogy miként is találnak párra az ifjak, és arról is, mi történik az esküvő önfeledt pillanatainak elmúltával. Igen, lesz szex is, de csak annak, aki az addigi részek által felölelt tényanyagból összeállított 120 kérdéses teszten legalább 80%-ot teljesít. Úgyhogy tessék szorgalmasan olvasni!

(Elsősorban saját tudomásszerzésen alapuló, szubjektív, néhol helytelenül általánosító szöveg következik.)

1.  Love vs. lóvé

Szóval az úgy megy, hogy két fiatal találkozik egy húzósabb buliban vagy a könyvtár olvasótermében, megkedvelik egymást, később jobban is megismerkednek a másik külső s belső tulajdonságaival. Végül pedig, kellő mértékű és kölcsönös szimpátia esetén, vagy ha a csaj már terhes, akkor - a szülőket tájékoztatva, de engedélyüket nem kérve - egybekelnek. Ugye.

Ilyen is biztos van, de innen nézve, ez a történet inkább a fikciós irodalom, ezen belül is az abszurd kategóriájába tartozik, amelynek legabszurdabb eleme egyébként a könyvtár.

A mindennapok valóságában a fiúknak és a lányoknak gyakorlatilag semmi esélyük nincs arra, hogy egymással bármiféle kapcsolatot alakítsanak ki. Nem, hogy "járjanak" vagy ilyesmi, hanem, hogy egyáltalán érdemben beszéljenek a másik nem képviselőivel. Mert ez, ugye, egy rendkívül erkölcsös ország. Ha van is valami ilyen búcsúszerű buli, a két csoport akkor is elkülönül, lányok a lányokkal, fiúk a fiúkkal táncolnak.

Így aztán, ha véletlenül mégis szóba kellene elegyedni az ellenséggel, még huszonéves korban sem telik több hülye vihogásnál. Úgyhogy ez zsákutca. Aztán persze családi oldalról sem lenne borzasztó nagy kereslet valamiféle önálló akciózásra. Következésképpen a szerelmi házasság nem reális opció.

A társadalmilag kívánatos folyamat első lépése az, hogy a szülők úgy döntenek, itt az ideje kiházasítani a gyermeket. Ez fiúk esetében könnyen elhúzódhat akár a harmincadik életévig is, amit nyilván kötelességtudó mosollyal vesznek tudomásul, bár, úgy vélem, a maguk szerény érdekérvényesítő képességével azért lobbiznak az eljárás mielőbbi megindításáért. No nem azért, mert házas emberként esetleg szabadulhatnának a szoros felmenői gyámság alól, ez az, ami soha nem fog megtörténni. Hanem mert a nősülés az egyetlen tényleges esélyük arra, hogy még ebben az életben valódi, meztelen nőt látnak.

Lányok esetén más a helyzet. Hogy úgy mondjam, hamarabb rájuk jár a rúd. Illegális vagy sem, elmaradottabb vidékeken még mindig simán elpasszolják a 12-13 éves gyerekeket, de Goán sem nagyon kukoricáznak. A 18 már mehet, ha van megfelelő parti.

Ennek a jelentős életkori eltolódásnak van egy súlyos, legpontosabban a kereslet-kínálat marxi farkastörvényével leírható oka. Az a helyzet ugyanis, hogy az indiai populációban a férfiak és a nők aránya nem felel meg a világátlagnak. És ennek miértje nem, mondjuk, az életmódban gyökerezik. Inkább a halálmódban. Tudniillik a lányok megfelelő kiházasítása nagyon drága dolog. A hozományt az ő családjuk köteles kipengetni, és ha az nem megfelelő mértékű, nincs házasság vagy csak rangon aluli. Ha nincs házasság vagy az rangon aluli, akkor szégyen van, azt pedig mindenáron el kell kerülni. Ez két módon lehetséges.

Az egyik a család jelentős, akár életre szóló eladósodása. Természetesen a pénzügyi szolgáltató szektor sem nézi tétlenül a helyzetet, kiváló termékekkel állnak a kedves ügyfelek rendelkezésére. Íme egy bank hirdetése:

Marriage-related expenses. Ugye milyen szép?

A másik, magától értetődő megoldás az, ha a gyermek fiú és nem lány. Ezt nyilván el lehet érni a megfelelő istenekhez való szorgos imádkozással...

...vagy különféle ajurvédikus technikákkal is, de ha netán ezek nem válnának be, még mindig van mód a rakoncátlanul viselkedő természet megregulázására. E célból teremthette meg Síva az ultrahangot. Ennek segítségével, ugye, még kellő időben van lehetőség a magzat nemének megállapítására és az ebből fakadó következtetések levonására. Ha meg ilyen gép nincs, vagy nem futja a vizsgálatra, legkésőbb a születéskor kiderül, hogy van fütyi vagy nincs. Még ekkor sem késő a következtetések levonása. Addig-addig vonogatták a következtetéseket, amíg elérték, hogy India e tekintetben legszarabbul álló régiójában (Daman & Diu) ezer férfire 618 nő jut. Ez elég kevés, konkrétan azt jelenti, hogy ott a férfiak mintegy 32%-ának még matematikailag sincs esélye arra, hogy valaha nőt találjon. Ez az arányszám egyébként Goán sokkal jobb, 968, ami az indiai átlag (940) felett van. Lássuk be, ez sok frusztrációhoz és konfliktushoz vezethet és az még csak nem is a legrosszabb következmény, hogy a teremtés helyi koronái egymásra vagy a kecskére fanyalodnak.

(Nem saját kép, és hogyne tudnám, hogy ez csak amolyan kulturális unikum.)

Ma már persze szigorúan tilos elárulni a vizsgálat után a születendő gyerek nemét, ami ebben a végtelenül szabálytisztelő és a korrupciótól zsigerből undorodó társadalomban meg is fogja oldani a problémát.

Ez tehát az alaphelyzet, innen indulhat a bonyolult folyamat, amiről részletesen legközelebb.

Miközben India gyorsulva rohan az államcsőd felé, és 1 font egy éve 87 rúpiát ért, ma meg 103-at, néhány hónapon belül (itt is) választások lesznek. Ez általában remek kombináció. (Lehet majd újra szavazni babára, labdára, szekrényre, repülőre: lásd itt.)

Legott ki is találta a kormány - amelyet nem a viccből miniszterelnöknek nevezett kesztyűsbáb, hanem a semmilyen állami tisztséget be nem töltő olasz nő, Sonja Gandhi vezet - hogy itt az ideje jelentősen kiterjeszteni az élelmiszertámogatási programot. "A célunk az, hogy megszüntessük az éhezést és az alultápláltságot az országban" - mondták. Mivelhogy 800 millió ember, a lakosság kétharmada, még szerintük sem eszik eleget. (Nem vagyok egy antiglobalista, de ennyit ér az a marha nagy GDP növekedés.) Ez dicséretes. Lenne, ha volna miből, meg ha - miként ezt a Világbank felmérése kimutatta - nem csak a segély 41%-a jutna el a rászorulókhoz, miután a többit ellopták.

Mindegy, ez része a helyi kultúrának.

Erről egy régebbi sztori jutott eszembe, ami azt mutatja, hogy választási ügyekben biztosan Tamil Nadu állam kormánya a legnagyobb játékos. Az újság szerint az utolsó voksolás alkalmával (2010) jelentős sorok kígyóztak egyes kijelölt műszaki boltok előtt. Mit osztanak? – kérdezhette volna a tájékozatlan idegen. A helyes válasz: színes tévét. Első lépésben azt ötlötték ki, hogy kapjon ilyen, a létfenntartáshoz nélkülözhetetlen berendezést a szegény kisebbség, akinek nincs. Aztán rájöttek, hogy így a választásra jogosultak mintegy 83%-a kimarad az osztogatásból, és esetleg másra talál szavazni. Úgyhogy rögvest kiterjesztették a programot mindenkire és valamennyi család jogosulttá vált  egy-egy tévére, anyagi helyzetétől függetlenül. Persze éltek is a lehetőséggel, vitte a szajrét boldog-boldogtalan. Egyiküket idézte is az újság, miszerint ugyan már van otthon két tévé, de ha a kormány adja, akkor elfogadjuk, ez most konkrétan a második hálószobába fog kerülni. Hozzátette a nyilatkozó, hogy ez azonban semmilyen tekintetben nem befolyásolja a szavazatát. „Csak azután hozok döntést, ha kiértékeltem, hogy ki jó és ki rossz”. Ja.

Kormányzati tényező átadja a kisképernyőst egy rászorulónak, miközben körötte nagy az öröm (eredeti képaláírás: PROMISE KEPT: Chief Minister M. Karunanidhi handing over a colour television set to a beneficiary).

Figyelemmel arra, hogy Tamil Naduban majdnem 20 millió választópolgárt tartanak nyilván, ez a kis akció állítólag mindössze 40 milliárd rúpiájába, vagyis (akkori árfolyamon) közel 200 milliárd forintjába került az államnak, annyiba, amennyit a magyar kormány az első bankadóból egy év alatt be bírt szedni. És akkor még nem is a legdrágább tévét vették. Vagy az is lehet, hogy 10 millió darabnál nagyobb megrendelés esetén jár mennyiségi rabatt.

Visszatértünk Papucsországba. Persze nagy változást ez nem jelent, hiszen az utóbbi időszak magyarországi időjárása ugyancsak kihozta belőlünk a papucsállatot. Konkrétan itt most hűvösebb van.

Kicsomagoltunk, megpróbáltuk ismét beindítani mindazt, amit két hónapra itt hagytunk a monszun martalékául. Nem működött az internet, a robogó, a villanykörték fele, az inverter (átmeneti áramforrás), egy laptop és a hűtő sem. Utóbbi komoly fejfájást okozott, mert telekommunikáció, közlekedés, világítás nélkül könnyű élni, de hideg sör nélkül nem. Probléma megoldva, most meg a hideg sör okoz komoly fejfájást.

De most nem erről szeretnék mesélni, hanem egy kissé szürreális hétvégéről, Zalában. Hajlott koromnál fogva én még voltam sorkatona, történetesen ott. Az emlékek súlyától ennyi idő elteltével sem tudtam tökéletesen szabadulni és néha felrémlik előttem a "gyalogfészer" vagy a "kalempájszmadár" szó, Bánhegyi főhadnagy orcája vagy Hagyárosbörönd falutáblája. Nem hiszek én helyek különös kisugárzásában vagy ilyesmiben, de tény, Zala ismét hozta az elvárhatót.

Azzal indult, hogy kedves barátaink meghívtak bennünket a Kis-Sziget fesztiválra. Ez - különös egybeesés - Kissziget községben kerül megrendezésre (miként pl. a hat lakosú Kánban a Káni Filmfesztivál). Két nap, neves fellépők, mindez ingyen, merthogy a polgármester rockzenész.

Barátainknak pedig éppen ott van háza. Ez visszautasíthatatlan ajánlat.

Volt némi apropó, úgyhogy, megfejelve a hétvégét, mi már szerdán a lovak közé csaptunk. Találtam egy welness hotelt a világhírű Gosztolán, Kissziget tőszomszédságában, ilyenben még úgysem voltam, úgyhogy lefoglaltam egy csomagot. Ennek neve Szívek Szállodája volt, bizony. Úgyhogy részletekről nem lenne ildomos mesélnem. Legyen elég annyi, hogy kisvonatozás is volt.

Pénteken kijelentkeztünk, és meglátogattuk Lentiben a strandot. Node ez nem sima fürdő ám, hanem Szent György Energiapark is egyben. Kérem szépen, itt energiavonalak metszik egymást, köztük a híres Szent György is, és mivel köztudottan a Kárpát-medence alatt a földkéreg vastagsága fele az átlagosnak, úgy fel lehet töltekezni földenergiákkal, hogy ihaj. Az ismertető szerint a kellő hatás eléréséhez javallott a hely többszöri felkeresése. Véletlenül éppen úgy alakult viszont, hogy a kereszteződés pontos helyét a csak belépőjeggyel látogatható létesítmény kerítésén belül lelték meg. De megéri. Én mindent beleadtam....

..... és lehet, hogy kicsit túl is töltöttem magam, mert aztán a kistolmácsi szabadstrand pingpongasztalán keresztül kellet az örökké megmaradó földenergiát visszacsatornáznom, hogy a többieknek is jusson.

Estére megtaláltuk barátainkat, megcsodáltuk a környezetet, a park méretű kertet, alapoztunk, majd nekivágtunk a bulinak. A helyszínt, nem meglepő módon, a falu határában alakították ki. Amikor éppen nem fesztiváloznak, vagyis az év 363 napján, még a nagyszínpad területe is mezőgazdasági hasznosítás alatt áll. A prioritást élvező tevékenység szabályainak megfelelően, nyilván kellő időben és mennyiségben, meg is trágyázták a földdarabot, biztosítva ezzel számunkra a 4D élményt. Másodlagos hasznosításként, a férfi populáció tudta itt a dobozos sörtől megkínzott hólyagját tülekedésmentesen ellazítani, úgy, hogy még vizuálisan sem kellett lemondani a koncertek egyetlen másodpercéről sem. A távolságot csupán a célszerűség és a jó ízlés határozta meg, magam például a fénypászma külső határától számított 2 méteres körzetet részesítettem előnyben.

És amikor beléptünk a koncertsátorba, megállt Kriszta órája. A Rock Őrületes Elefántjai - ahogy a karthagosok nevezik magukat szerényen - megállították az időt. Nem lehetett másképp. Takáts Tamás azt énekli, hogy "áruló nem leszek", Gidófalvy hülye sapkában ugrál, velem egyetemi barátok, az egyetemi csajom, körülöttünk a Mumor-Csömödér-Iklódbördöce kistérség összes rockere, kezemben sör és cigi ... tiszta 1987! Eszembe is villant mindjárt pár klasszikus, hogyaszondja "a rakenroll életforma alapja, hogy a székletben mindig legyen egy kis friss vér", vagy a PUMA (PUsztítsd MAgad) klub krédója: "Szívd mélyen a cigit, hogy sorvadjon a tüdőd, hogy legyen hely a májadnak".

Meg is lett az eredménye, úgyhogy másnap igen jól esett a csodálatos fekvésű bázakerettyei töttyös vize és fagyija.

Este aztán a Kiscsillag is megcselekedte, amit kellett. Lovasi, Kossuth-díjas zeneművész nem felejtkezett meg arról sem, hogy a közönség soraiban helyet foglaló jelentős számú kiskorú rockerré fejlődésében őt kiemelt felelősség terheli, így konferálta hát fel az egyik darabot: "A következő szám hőse akkor jön rá, hogy kilátástalan az élete, amikor nézi magát a tükörben és látja, milyen magányosan lóg a fasza".

Vasárnap viszonylag korán elbúcsúztunk, gondolván, hogy még elcsípem Balatonon a Forma 1-et. Ez nem egészen így alakult. Zala észlelhette szökési kísérletünket, ezért összeszedte minden erejét és még Vonyarcvsahegynél megpróbált megállítani minket.

Ez bizony sikerült is neki átmenetileg és egy tréler ereje kellett ahhoz, hogy - egy általam az előzményekre figyelemmel enyhe aggodalommal kísért szondáztatás után, órákkal később - kiszakadjunk a lokális mátrixból.

Ennyi kalandért idáig kellett utaznunk Indiából, de megérte. Vagy megszerettem a helyet, vagy csak a tudatmódosult állapotban az agyamba égetett parancsot követem gépiesen, de ha hívnak, ismét jövünk! Bár lehet, hogy legközelebb inkább vonattal.

**********************

Jegyzetek:

1. Gyalogfészer = esernyő

2. Kalempájszmadár = mókus

3. Én az elől haladó, zöld autót vezettem, a másik volt a barom Zala eszköze.

Ez itt, alább, egy régebbi bejegyzés arról, hogy milyen vidám is volt az élet a Dreamz Diving kötelékében, ahol öt szezont dolgoztam. De tényleg. Volt nekem egy főnököm, akiről, saját tapasztalatok alapján, sok rosszat nem tudok elmondani.

Aztán most egyik volt búvár tanítványom a másik után küldi nekem a linkeket arról, hogy ez az ember a megalapozott gyanú szerint a víz alatt fogdossa a női búvárokat.Teljes névvel itt. Most éppen, egy rövidebb vizsgálati fogság után, óvadék ellenében szabadlábon védekezik. Mivel nem egy esetről van szó, három év néz ki neki.

Én meg azon gondolkodom, hogy ki kell vennem az önéletrajzomból a vonatkozó referenciát. Vagy zárójelben meg kell említenem, hogy ugyan ő biztosan sok jót mondana rólam, de inkább ne keresd, mert börtönben van. Búvárkodással összefüggő cselekmény miatt.

Hát szerintem ....

Innen az eredeti poszt.

Tudvalevő, hogy ügyfélkörünk döntő részét indiai vendégek teszik ki. Nagy ország ez, sok és sokféle emberrel, de azért a hozzánk búvárkodni érkezők számos vonatkozásban igencsak hasonlítanak egymásra és egészen biztos vagyok benne, hogy a világon egyedülálló vendégkört képeznek. Így, a velük töltött négy szezon után, veszem a bátorságot és bemutatom nektek a Tipikus Indiai Búvár Identitást (a továbbiakban: TIBI).

TIBI 25 és 35 év közötti férfi, aki India valamelyik rohamosan fejlődő (értsd: a káoszba gyorsulva zuhanó) nagyvárosában él, felsőfokú végzettségű, szakmája szoftvermérnök. Jól, bár kicsit furcsán beszél angolul. TIBI a helyi viszonyokhoz képest jól keres.

TIBI ugyan látott már a tévében búvárt, de tévesen azt gondolta, hogy ez a tevékenység átlagember számára elérhetetlen és nagyon veszélyes is. Aztán 2009-ben bemutattak egy búvárkodással kapcsolatos bollywoodi filmet, amelynek a frappáns Blue címet adták. Ez nagy hatást gyakorolt TIBI-re.

Később pedig, a Facebookon megosztott fotókból, kiderült, hogy bizony már több haverja személyesen is volt merülni. TIBI sem akart hát lemaradni és döntött: "kipróbálom!"

TIBI az Interneten talál meg minket, de nem emailt küld, hanem telefonál. TIBI számára ez amolyan "bakancslista" dolog, egyszer az életben akarja csinálni, tehát a próbamerülés (Discover Scuba Diving) érdekli. A beszélgetések során három kérdést biztosan feltesz:

1. Készül-e vízalatti fotó?  Az előzményekre figyelemmel TIBI látogatásának lényege az őt a víz alatt, búvárfelszerelésben megörökítő fényképek elkészítése. Ha ez nem garantált, nem jön. Másrészt viszont ha a merülés időtartama 5 perc, az elért maximális mélység másfél méter és nem látott egy halat sem, de a képek elkészültek, TIBI elégedett.

2. Ebéd benne foglaltatik-e az árban? TIBI imád enni és el sem tudja képzelni, hogy hat órát eltöltsön jelentősebb kalóriabevitel nélkül.

3. Mennyi árengedményt kap? Ha TIBI vicces kedvében van, bemond egy 50%-os diszkont igényt. Ennyit nem, de valamennyit általában kap. Mondjuk az árlista viszont e körülmény figyelembevételével készült, úgyhogy van tere az engedménynek.

Ha sikerült végül mindent tisztázni és TIBI lefoglalta a merülést, de előleget nem fizetett, akkor vagy jön, vagy nem. Különösen veszélyes helyzet, ha TIBI a búvárkodást egy goai kirándulással is összeköti, mert ott ő a cimboráival jelentősen berugik és nem feltétlenül képes ezután korán reggel megjelenni. Olyan is előfordult, hogy TIBI bevallotta, azért nem jött, mert előző éjjel a kaszinóban elvesztette a program anyagi fedezetét.

Ha viszont TIBI jön, akkor sokan jön. Bérelt busszal húszan, járatbusszal tízen, ötszemélyes autóval heten. TIBI késve érkezik, majd miután gyorsan elintézte a papírmunkát és ismét megpróbált alkudni az árból, közli, hogy még nem reggelizett és elmenne. Azt, hogy "ha megérkeztél és rögtön távozol, akkor meg sem érkeztél", nem érti.

Idővel sikerül TIBI-nek megjelennie a bícsen és nekünk is megpakolni a hajókat. TIBI vastagon bekeni magát napozókrémmel, hiszen annál rosszabb nem történhet vele, mint hogy megbarnul, majd jó erősen rögzíti a mentőmellényt...

...végül beszáll és elindulunk.

Itt kezdődik az első komolyabb próbatétel, mert TIBI hajlamos a tengeribetegségre (amiről egyébként azt hiszi, hogy a tengervíztől keletkező bőrkiütés). A jó órás túra huszadik perce körül kezd TIBI hányni, és bár a hajós eligazítás keretében erre mindig nyomatékosan kitérünk, számos esetben nem a megfelelő irányba, nevezetesen bele a szélbe. Ettől TIBI elveszti népszerűségét utastársai körében.

TIBI, iskolázottsága ellenére, az eligazítást néhány percnél tovább nem tudja figyelemmel követni. Elalszik, nyomogatja a telefonját, hányikál. Én ugyan viccekkel megpróbálom fenntartani a figyelmet, és ha kell, fegyelmezek is, de TIBI későbbi performanszán általában meglátszik a koncentráció hiánya.

A merülőhelyre való megérkezés után jut TIBI először hozzá a kajás zsákokhoz. Felismerve a TIBI fentebb említett, 2. számú kérdésében megbúvó realitást, a cég döbbenetes mennyiségű gyümölccsel, csipsszel, keksszel látja el a vendégeket. TIBI azonnal elkezd táplálkozni, és a vízben töltött rövid időtől eltekintve ezt addig folytatja, amíg van elérhető élelmiszer. A személyzet éppen ezért a készletből valamennyit elrejt a hajón, ellenkező esetben a munka végeztével még egy nyomorult banán sem jutna nekünk.

Kezdődik az igazi móka: be kell jutni a vízbe. TIBI viszont nem tud úszni. Sőt, kifejezetten retteg a víztől, mivel már a nagymamája is azt verte a fejébe, hogy nagy ívben kerülje el, mert az egy szörnyűségesen veszélyes közeg. Ha TIBI-n a sor, felölti a megfelelő öltözéket. Minthogy a tenger errefelé meleg, búvárruhára nincs szükség, azt visel, amit akar. Tekintve, hogy amúgy vízbe nem megy, nincs neki fürdőruhája. Ezért rövidnadrág vagy farmer és póló kombinációban, legrosszabb esetben konkrét alsógatyára vetkőzve csobban. Az utóbbi látvány, a "villantós TIBI", az egész napomat képes tönkretenni és emiatt este eggyel több sör elfogyasztására szorulok. A fiúk ráadják a felszerelést és megkérik, hogy foglaljon helyet a hajó peremén. Mivel TIBI jómódú és ezért fizikai tevékenységet nem szokott végezni, ehhez általában komoly külső segítségre van szüksége. Amint a testi-lelki felkészülés befejeződött, TIBI elővezeti a "roll back" technikát, vagyis hanyatt beesik a vízbe. Annak ellenére, hogy a dologról részletes felkészítést kapott, hogy a szájában a reduktor, és hogy a felfújt mellény megtartja, TIBI megijed. Ha nem passzív pánikba esik, vagyis csendesen lefagy, mint a Windows, akkor elkezd kapálózni és ha lokalizálja a hajót, megpróbál oda visszamászni. Több kellemetlen tapasztalatot szereztem, egyszer egy TIBI úgy vágott pofán, hogy eleredt az orrom vére. Ezért most már kellő távolságot tartok és igyekszem verbálisan kontrollálni a helyzetet. A hajó oldaláról sem kísérlem meg immár leemelni, kifigyeltem, a húsz kilós cuccal a hátán rövidesen úgyis leesik magától.

Következő programpontként végrehajtjuk az előírt védettvizi gyakorlatokat. Ez sokszor komoly erőfeszítést igényel és esetleg TIBI számára a búvárkaland ezen a ponton be is fejeződik. Ha ezzel megvagyunk, megkezdjük a tényleges merülést. Az eset összes körülményeire figyelemmel ez csak úgy működőképes, ha 1:1 alapon megyünk, tehát TIBI-nek saját vezetője van, továbbá konkrétan fogjuk és kezeljük a felszerelését. TIBI eddigre transzállapotba kerül, amelynek eredményeként az első percekben egyáltalán nem csinál semmit és felvesz egy elsőre kissé komikus testhelyzetet. Ezt mi úgy hívjuk, hogy motorozás.

TIBI motorozik:

Igazából jobb lenne, ha végigmotorozná az utat, viszont ha kissé kényelmesebben érzi már magát, TIBI nekiáll használni a kézjeleket. Nyolc ilyennel kellett megismerkednie, de a tanultak következetes alkalmazása nem az erőssége. Van, hogy az egyik kezével folyamatosan "probléma" jelet mutat, a másikkal meg "okét". Rosszabb esetben megörül a lehetőségnek és elkezd merülést vezetni, a fel-le-erre-arra mutogatások magas frekvenciájú és random használatával, miként ha a számítógépén játszana egy joystickkel. Az irányítás részeként, ha egyáltalán eljutunk odáig, és 30 centivel a tengerfenék felett haladunk, azt mutogatja, hogy "le-le". Tényleges célja ezzel vagy nincs, vagy dolgok megtapogatása és begyűjtése. Mivel ez nem helyes és nincs is nagyon hová lefelé, kívánsága nem teljesül. (Illetve hát egyszer ideges lettem és elengedtem. Akkor meg fetrengett a porban és megrémült.) TIBI ezért először egyre ingerültebben jelel, majd beveti a DDT-t, a Döglődő Delfin Technikát. Ez azt jelenti, hogy előrenyújtott karokkal, teljes testből elkezd vonaglani. Ezt nem szeretem, és ezért, a magatartás kontraproduktív jellegének igazolása végett, elkezdünk távolodni a talajtól. Ekkor feladja.

TIBI DDT-zni próbál, de legyőzöm:

A kirándulás fennmaradó része általában békésen zajlik, valahol útközben találkozunk a fotóssal és akkor TIBI pózol.

TIBI okét mutat:

TIBI azt hiszi, hogy okét mutat, pedig nem:

TIBI dupla metálvillát mutat:

TIBI kettes számokat mutat:

TIBI valamit mutat:

TIBI nem mutat semmit, de a kolléga bizonyára unatkozik:

A hajóhoz való visszaérkezéskor TIBI boldog és büszke. Elmondja a többieknek, hogy látott kígyót (az muréna volt) és delfint (elképzelni sem tudom, mi volt). Ha van még további merülő, főleg ha az illető nőnemű (IBI), haladéktalanul elkezdi őt oktatni, hiszen már tapasztalt búvár. Ekkor szóba szokott kerülni oxigén, szemüveg, búvárzokni(!), meg hogy ha nyomás van a fülben, akkor jó erősen kell fújni a szájon át. Ezt én megpróbálom inkább nem hallani. Ha van még idő, TIBI elmegy sznorizni (légzőcsővel és maszkkal a felszínről nézegetni), szigorúan mentőmellényben. Sajátos úszási módszerével azonban haladni semmilyen irányba nem tud és csak a hullámok viszik erre-arra.

Ezért a végén az egyik kisebb hajó egyenként szedi össze a csapatot úgy, hogy egy hosszú bottal odahúzza és mintegy felakasztgatja őket a szélére, majd lassú menetben visszahalad a TIBI-hajóhoz.

A visszaút csendes, enni már nincs mit, meg hosszú is volt a nap. A parton elköszönünk és soha nem látjuk egymást többé. Búsulni azonban nincs ok, holnap újabb TIBI jön!

SZIA TIBI!!!

U.I. Ezúton kérek elnézést Tibor nevű barátaimtól. Ők ugyan Tibik, de semmiképp nem TIBI-k!

Maradok tisztelettel!

A minap a konkurencia egyik tanulója kiképzés közben sajnálatosan elhunyt. Ez azért még itt sem része a normális ügymenetnek, úgyhogy a rendőrség betiltotta a merülést egy teljes napra. Mivel Andris velem volt, az idő hasznos eltöltése végett kulturális kirándulásba fogtunk a viszonylag limitált lehetőségek keretei között. Megtekintettük a hatalmas Shiva szobor alatti mesterséges barlangban található kiállítást.

Ez fény- és hangshow keretében hivatott bemutatni Murudeshwar teremtését. Szigorúan kannada nyelven. Nem állítom, hogy mindent pontosan értettem, de ami átjött, azt érdemesnek tartom megosztani veletek.

Az erősen skizoid lakó megpróbálja megtartani a súlyosan beázott plafont, amíg megérkezik az a kurva Jenő, a társasház mindenese.

A szomszédban a dagadt eunuch hülyegyerek kornyikál egy falból kiálló kéznek, miközben a figyelmeztető táblát ignoráló boci a hülyegyerek hónaljszagától transzállapotba kerül.

A lakó pszichés betegségének magyarázataként bemutatja Keith Richards rajongó, szinesbőrű, jól smároló feleségét, akinek kedvenc időtöltése a kezeskedés és rumbatöközés közben is tud villanykörtét cserélni.

A lakó Csernus doktor iránymutatását követve felismeri, hogy minden fejben dől el és bevállalja.

A már nem annyira skizoid, de még erősen nyugtatófüggő lakó végül inkább jól fejbebassza a dagadt eunuch hülyegyereket, csak kussoljon már. A tehén még mindig rosszul van.

Aztán létrejött Murudeshwar. Nem csoda, hogy így néz ki.

A címért ezúton kérek elnézést. (És nem, nem úgy!)

A jelenlegi, folyton változó indiai vízum- és regisztrációs szabályok időlegesen kiüldöztek bennünket az országból. Hát, mondtuk is magunknak elvi éllel, ha muszáj, akkor muszáj, menjünk nyaralni Sri Lankára. Most itt vagyunk. Fogadjátok ezt, mint egy képeslapot.

Semmi vicces történet.

Tengerpart, fákkal…

… az a – minden körülményt figyelembevéve - talán perverz ötlet, hogy szerintem így néz ki egy családi nyaralás….

…még egy vendégcsalogató cégér….

…még egy naplemente….

…még egy üveg "extra special"…

…amit nem lehet normálisan fogyasztani, mert ő meg pont a kocsma elé rakja a tojásait, megzavarva ezzel a kulturált szórakozást.

HÁT ÉLET EZ?

Azért ez két történet..

1. fejezet

Megkaptam első, víz alatti szerelési munkára szóló megbízásomat, ráadásul ellenértéket is ígértek. Vége a tingli-tangli úszkálásnak mindenféle halakkal, igazi kemény commercial diver leszek! Kész vagyok a feladatra, a legfontosabb szabályt már ismerem, egy tapasztalt, kilencujjú kolléga osztotta meg velem: "soha ne rakd be az ujjadat olyan helyre, ahova a farkadat nem raknád!"

A munkát, annak összetettségére tekintettel, csapatban vállaltuk. A történeti tényállás szerint az egyik közeli szálloda medencéjének szűrője elszabadult. Ezt kellett lokalizálni, eredeti helyére visszaszállítani majd ismételten rögzíteni. A helyszín szemrevételezését követően megállapítottuk, hogy az eszközigény két maszk, egy sznori és egy csavarhúzó (mely utóbbit a megbízó vállalta rendelkezésünkre bocsátani). Bonyolította a helyzetet, hogy a dokumentáció rendkívül hiányos volta miatt annak eldöntéséhez, miszerint sima-, avagy csillagcsavarhúzóra van szükség, végre kellett hajtani egy merülést. Csillag.

Neki is állhattunk. Kellő, de nem túlzott mértékű hiperventilláció és usgyi. A kemény meló további részleteiről meséljenek a felszíni stáb által készített fényképek:

Aztán már csak élvezni kellett a javadalmazást: az egész napos, családi, ingyenes medencehasználatot.

2. fejezet

Akartok-e látni igazi, hamisítatlan, tőrőlmetszett......FOSPUMPÁT! Biztos akartok, hát tessék:

Az eszköz beüzemelésére a közelmúltban került sor az általunk is lakott ingatlanban. Történt, hogy megtelt az emésztőgödör. Van ilyen. A háziúr jelen esetben viszont úgy döntött, hogy nem a szippantót hívja ki, hanem alternatív megoldást választ. Azt mondta, hogy a szippantósok nem végeznek jó munkát, de inkább arról lehet szó, hogy drágállja a szolgáltatást. Kihívta tehát a Sza(r)turnusz Végtermékmozgató Vállalat munkatársait. Jöttek és hozták magukkal a kis szarosvödrüket. Ezt egy kötélen leengedték a gödörbe, megmerítették anyaggal és kézi erővel a kert végébe transzportálták. Ez bizonyára kis költségigényű, de annál hosszabb eljárás, ami azt is jelentette, hogy sokáig nagyon büdös volt. Gondolom, ennek hatására merült fel a gépesítés igénye. Most már, ha ismét szint fölé érne a matéria, csak beleengedik a képen látható zöld csövet, a kék csonkra csatlakoztatnak egy fekete vezetéket, ami a célállomásnál végződik, ráküldik az áramot (ha van) és a probléma szinte varázsütésre megoldódik.

A gond, szerintem legalábbis, az, hogy a pumpagép víz szivattyúzására készült és a más sűrűségű anyag könnyen kifoghat rajta. És akkor megint jöhetnek a szakemberek a vödörrel. Magam mindenesetre megpróbálom helyes táplálkozással elősegíteni azt, hogy ez az előremutató technológia működőképes maradjon.

Hiszen tudom: a budink próbája az evés.

******

Most pedig Papucsállat és családja elmegy Sri Lankára nyaralni, mert megfáradt.

Annyi minden történ a Karácsony óta eltelt pár napban, hogy csak kapkodom azt az egysejtű fejemet. A legek ideje!

El kellett menni dolgozni Murudeshwarba mindjárt 25-én. Tényleg sok vendég volt, rekord dőlt: 27-én 68 fővel mentünk ki. Mondjuk nem mindegyikük akart merülni, de ez akkor is tekintélyes.

Figyelembevéve az elmúlt időszak történéseit, indulás előtt konzultációt folytattam egyes belső szerveimmel és ennek eredményére támaszkodva a munkában töltött teljes öt nap alatt egy csepp alkoholt sem fogyasztottam. Ez csúcsdöntés lehet, nem hiszem, hogy az elmúlt mondjuk 25 évben átestem volna ilyen tartós, absztinens perióduson.

Közben megérkezett Tibi, Böbe és a kislányuk, Veronka. Mivel, ahogy mondják, nem tudták pontosan mennyi húsárut lehet behozni az országba (semennyit), a biztonság kedvéért volt náluk 3 kiló kolbász és szalámi. Ez is a rekordok számát gyarapítja, tuti, hogy ez a hűtő ilyen mennyiséget még nem látott!

A konyhapult meg majdnem berogyott a szintén általuk kipakolt vodka, tequila, gin és pálinka súlya alatt. Hogy a próféta áldása kísérje minden lépésüket!

Hazafelé jövetben pedig, szégyen és gyalázat, Papucsállat létemre elvesztettem a papucsomat. Maradt az állat. Így a kétórás vonatutat a búvárcsizma állóvizében tocsogva tettem meg, este pedig korrekt téli viseletben, pulóverben, de mezítláb mentem le a partra vacsorázni. A semmiféle empátiás képességgel nem rendelkező barátaim nagyon kinevettek. Már van új, sokkal szebb, mint a régi, bebebe!

Egy ilyen mozgalmas és stresszes időszak után nem lehet mást tenni, mint hogy lehúzunk a bícsre bulizni. Ez a kép még tavaly készült, abban az állapotban, amikor az aprócska Papucsállat már azt képzelte, hogy nagy és erős tengeri csillag.

Kívánunk mindenkinek boldog új évet!

Szegény Papucsállatot a szó szoros értelmében elsodorta az áradat, ezért maradt csendben ilyen sokáig.

Különben is, ilyentájt kultúrállat az egyszerű szájszervét elsősorban nem beszédre használja, úgyhogy következzen sok kép és kevés szó, ünnepi hangulatban.

Goán sok a keresztény. Ebből következően a Karácsony komoly ünnep. A jó katolikus karma azt is megkívánja, hogy a családok és a kisebb közösségek szép Betlehemeket készítsenek. Juhász Előddel szólva, e kavalkádból szeretnék most egy csokorravalót átnyújtani.

Kezdjük pár szolidabb darabbal.

Itt azért már az egyébként példásan szerény kivitelhez tartozó arcok némileg megtörik a vágyott áhítatot:

Most pedig két jelentős alapterületű, ún. mezei alkotás:

A második esetben korrekt útbaigazító táblával:

Semmiképp ne feledkezzünk meg a járművekről.
Van, aki hajón érkezik:

Van, aki vonaton (tevéstül!):

És van, aki ufóval. (Be kell azonban vallani, ez utóbbi példány kilóg a sorból, mert a kert állandó tartozéka):

Eljutottunk a Betlehemek királyáig, a bejárható, Disneyland típusúig:

Itt muszáj lesz egy kicsit elveszni a részletekben.
Szomorú király. Biztos elveszett a másik kettő:

Mutáns teve:

Vattangyal:

Szent család a bernáthegyi méretű tehénnel vagy tehén alakú bernáthegyivel:

A nyúlon túl pedig....

... ott a Slipknotnál is pusztítóbb Mikulás Zenekar:

És zárjuk e szép összeállítást a helyi Danger Zone Boyz kertmoziba álmodott installációjával. Pont a főcím megy:

Nincs is más hátra, mint hogy Papucsállat és egész családja nagyon boldog ünnepeket kívánjon mindenkinek!

Van, mert a Papucsállat sem szeret mindig csak az árral sodródni. És sok szép élmény fűződik hozzá.

Talán a kevéssé hozzáértők is meg tudják állapítani a fenti képekről, hogy a vidám benzinkutas némileg unortodox helyre dugta a csinos kis töltőpisztolyát. Ennek nem a szakmai ismeretek teljes hiánya az oka, ez esetben segítettem volna neki a fejlődésben. Nem, én kértem így, és persze nem azért, hogy utána mémet csináljak belőle. Hanem azért, mert kettéhasadt a tankolásnál normálisan használt nyílást a tartállyal összekötő gumicső és ideiglenesen ezzel a "direct connection" módszerrel kellett megoldani az üzemanyag-vételezést. Ennek előzménye pedig az, hogy leszakadt a dízeltank és estében eltépte a csövet. Szerencsére a négy csavarból kettő azért még fogott, úgyhogy csak olyan 45 fokban lógott e fontos alkatrész a probléma detektálásáig ("némá', a földre folyik a dízel") és nem hullott konkrétan az aszfaltra. Nem először történt meg ez a csúnyaság, hanem pontosan harmadszor, úgyhogy nem jöttem zavarba. Lassú menetben elhaladtam a helyi szervizbe, ahol percek alatt visszabarkácsolták a tartályt és később - miután elmotoroztam érte 35 km-re - kicserélték a csövet is. Mindezért 100 rúpiát, vagyis olyan 420 Ft-ot számítottak fel. Erre mondom én azt, hogy az egy dolog, hogy nem értek az autókhoz és nem is érdekel ami bennük van, a másik meg az, hogy anyagi oldalról egyelőre nem érzek nagy nyomást az irányba, hogy ezen változtassak.

Szóval szeretett gépjárművünk egy Mahindra Bolero. Indiában született tizenkét évvel ezelőtt és mi nyolc éve fogadtuk örökbe.

Nyolc személyre van hitelesítve, de rövidebb utakra tizen is bevállalhatjuk. 2500 köbcentis motor hajtja előre és hátra. Teljesítményére vonatkozó adatok nem ismertek. Közel két tonna. Nagyon pörög, egyesben épp meg lehet mozdítani, 25-nél kéri a hármast, 70 körül meg már ötösben szeretne lenni. És mivel dízeles, ismét izzíthatok!! Ez nekem fontos. Ugyanis amikor tanultam teherautót vezetni, 28 éve, egy kiérdemesült katonatiszt volt az oktatóm. El lehet képzelni a hangulatomat, mondjuk egy februári reggel 7-kor az MHSZ Dagály utcai teherautó telepén. No, ott ülök a ZIL-ben, megérkezik a csávó, beszáll, majd köszönés és minden egyéb sallang nélkül így szól: "Na, izzíccsá bazmeg." Hát most izzítok, csupor.

Eredetileg voltak apróbb hiányosságai, pl. nem működött a kézifék, vagy álltában csepegett belőle az olaj, úgyhogy a kertben a házinéni nedvszívási célzattal kartondobozt rakott a problémás hely alá.  Nos, ezek a hibák azóta sem javultak meg, viszont legalább lettek újabbak. Gyárilag volt benne légkondi, szervókormány, elektromos ablakok és kazettás magnó, tehát - ahogy itt mondják - "fully loaded" volt. A légkondi és a magnó idővel megpusztult, a szervó meg most döglődik. Az viszont igaz, hogy vettünk mp3 lejátszót, ezzel a jármű értéke 10%-ot emelkedett.

Újabb keletű, eléggé zavaró hiba a fokozat nélkülivé vált indexkapcsoló. Ahhoz, hogy semerre se irányjelezzek, érzésre el kell találni a középállást, de mindegy is, mert a rázós úton hamarosan úgyis lekonyul és jobbra kezd villogni. Magam hajlamos lennék elsajátítani a szükséges technikát, illetve esetleg befőttesgumi segítségével rögzíteni a kart a megfelelő helyzetben, de Kriszta nem mutatkozik ennyire nyitottnak az új iránt. Megint pénzköltés lesz, alighanem.

A vásárláskor csak úgy a beszélgetés szintjén hoztam szóba a légzsákot, mert azért olyan naiv már akkor sem voltam, hogy azt higgyem, van benne. A szerkezet mibenlétét ezek után el kellett mesélnem segítőinknek, akik ezt érdeklődéssel hallgatták és jó ötletnek minősítették a dolgot. Az ABS-t ezek után nem említettem.

De fagyálló, az biztosan nem kell bele.

Kaptunk hozzá szép enteriőrt is. Volt egy Ganesha istenségünk, az az elefántfejű, a Sai Baba nevű guru képe, és a "best wishes" feliratú majom a tükrön. Ezeket eltávolítottam, de azért Ganeshát betettem a kesztyűtartóba (kesztyű, haha!), mit lehessen tudni.

Később felkerült a hátsó ablakra a gyerek neve (Andras), mert itt a mama – papa - feleség – kutya nevének feltűntetése a gépen lényegében kötelező. Volt is rajta már valami, de hát minek rohangáljunk a korábbi tulaj nagymamájának klingon írásmódú nevével az autónkon? Az viszont elképzelhetetlen volt, hogy leszedjék, és valami mást ne tegyenek fel helyette. Úgyhogy így döntöttünk. Az persze csak később tudtuk meg, hogy a helyi (konkáni) nyelven "andras" annyit tesz, mint ananász.

A szélvédő felső részére pedig felírták nagy piros betűkkel egykori barátunk cégének nevét, miszerint "AVELINA". Ezt mondjuk konkrétan nem igényeltük, de tudomásul vettük, mégiscsak a srác nevén volt a jármű egy darabig. (Közbevetőleg megjegyezném, hogy az alábbi fotón, valamint az egyik későbbi videón jól érzékelhető, hogy azért elmúlt nyolc év. Természetesen csakis az időközben jócskán kifejlődött gyermek külalakjára illetve hangjára gondolok.)

Az alkotás kisvártatva kiegészült kétoldalt egy-egy kb. tíz centis vörös rózsával. Persze ezt illetően sem tettek fel kérdést, hiszen nyilvánvaló volt, hogy mi is ezt szeretnénk. És így az optikai tuning teljessé vált. Aztán, amikor már nem voltunk annyira barátok, az AVELINA lekerült, de a rózsa maradt, a mitől szemből most úgy néz ki az egész, mint egy rohadt nagy, kockafejű csiga.

Azt is be kell vallanom, hogy mindjárt az elején túlestünk egy koccanáson. Az érintett másik fél egy ökrösszekér. Szembetalálkoztunk vele egy útfelbontásból adódó szűkületnél. Annak rendje s módja szerint dudáltam, hogy jövünk, le kéne húzódni. Erre lett is volna hely és bizonyára meg is történik – ha van rajta ember. De nem volt. A paraszt úgy megrakta szénával a szekeret, hogy nem fért fel, ráadásul nem is mellette ment, hanem utána vagy száz méterrel. A két ökör meg csak ballagott, magukat el is irányították az akkor már álló autó mellett, de hát arról már nem sok fogalmuk lehetett, hogy az általuk vontatott alkotmány tengelye kb. 20 centivel kijjebb lóg, mint az ő oldaluk. Namost ez a tárgy letépett egy darabkát jobb hátulról az egyébként igen esztétikus műanyag díszítményből. (Az érintett területről készült alábbi kép sajnos friss, tehát mintha ez így felejtődött volna...)

Szóltam volt halkan egy-két szót, amivel Kriszta nem értett teljesen egyet, a gyerek fülét kezével betapasztotta, engem pedig lényegében lefogott, amikor az őstermelő a látókörömbe került és úgy határoztam, hogy váltok vele néhány mondatot.

Lelki egyensúlyom csak azt követően állt helyre, hogy sikerült rendes dudát organizálni a gépbe. Hogy akkor már ne legyen kispálya, ez egy - szerintem - teherautóba való, háromfúvókás légkürt. A beszerelés csak annyiban okozott gondot a mesternek, hogy ez egyben egy légsűrítő berendezés elhelyezését is igényelte a motortérben. Csak úgy tudta megoldani, hogy két másik dolgot eltávolított. Az egyik a korábbi, működésképtelen duda, a másik valami más. Szögletes doboz, három (immár elvágott) dróttal és egy zöld kapcsolóval. Stratégiai helyen volt, így értelemszerűen pusztulásra ítéltetett. Biztos tényleg nem kellett már.

Ezzel elfoglaltuk méltó helyünket az országúti rangsorban. Ezt szeretném az alábbiakban ezzel az archív videóval dokumentálni is.

És még egy klip, amelyben komoly szerepet kap a duda, de ez egyben bepillantást is enged az útviszonyokba és feltűnik benne egy megszokott közlekedőtárs. Nem akarok hazudni, természetesen vannak más jellegű utak, de azért ez is egy A-ból B-be vezető közforgalmú darab. A felvételt Kriszta készítette, én észre sem vettem.

 További balesetmentes közlekedést kívánok!

Kihűlt Barátságot Szanáló (KiBaSZ) Csomag

Úgy érzi, hogy házastársa, partnere, barátja, kollégája becsapta, megcsalta? Ajándékozza meg Őt egy felejthetetlen búvárélménnyel!
Az elmélyült szakmai ismeretek, valamint többéves gyakorlat birtokában, apró részletekig megtervezett eligazítás, továbbá a műszerek megfelelő elrendezése – melynek következtében azok a vendég számára a merülés során elérhetetlenné válnak – biztosítja a bátor jelentkező teljes kiszolgáltatottságát. Ezzel munkatársaink e speciális igényeket kielégítő Csomag kivitelezése során maximálisan visszaélnek.
Válasszon tetszése szerint (akár kombinációban is) a szeretett személy karakterének legmegfelelőbb lehetőségek közül:

• Palackcsap részleges vagy teljes elzárása (prolongálható és/vagy ismétlődő halálfélelem)
• Gyorsmerülés specialitás (éles fülfájdalom, dobhártyarepedés, esetleg tartós halláskárosodás)
• Maszkelhagyás üregbeszorulással vagy anélkül (végleges víziszony kialakulása)
• De Luxe kategóriában: a vendég elvesztése

A jelentkezéshez, előkészítéshez szükséges, bemutatómerüléseknél alkalmazott brosúrákat, a szokásos, apróbetűs, szuahéli nyelvű Felelősségátvállalási Nyilatkozatot, valamint az áldozat kárára elsüthető vicceket tartalmazó, a merülést vezető munkatárs által dedikált gyűjteményt ingyenesen bocsátjuk rendelkezésre, illetve azok letölthetők a www.vizalattmegszopod.hu szakoldalról is.

Búvárkodási Kedvet Oltó (BUKO) Csomag

Kedves Hölgyem!
Unja már, hogy férje, barátja alig várja a hétvégét és akár már csütörtökön autóba pattanva elszáguld az Adria irányába búvárkodási célzattal? Fárasztónak találja, hogy valamennyi közös nyaralásukra a világ valamely, búvárkodásra is alkalmas pontján kerül sor és a gyertyafényes vacsora során kedvese nyálkás élőlényekről és merülési profilokról beszél?
Álljon a sarkára és rendelje meg számára Csomagunkat!

A BUKO lebonyolítására egy tetszőlegesen kiválasztott, szokásosnak látszó búvárhétvége során kerül sor. Oktatóként fellépő munkatársunk, a megfelelő lélektani pillanatban mintegy elejti, hogy a napokban egy egészen különleges merülésre készülünk, amin persze csak a legprofibbak és a belső emberek által ajánlott más búvárok vehetnek részt. A tapasztalatok szerint extázisba eső célszemélyt rövid kérlelést követően kollégánk felveszi a „listára”.

Magára a merülésre legkésőbb a következő nap este kerül sor. Ekkor világossá válik, hogy a programot eredetileg vezetni hivatott mesteroktató és csapata sajnálatos búvárbaleset folytán nem tud jelen lenni. Vendégünk és munkatársunk ennek ellenére nem mondják le a merülést, amennyiben szükséges, ehhez a már többször bevált „ne legyél már punci mer’ megmondom a csajodnak” illetve „addig lúzerkedel, míg örökké bánni fogod, csupor” szlogeneket vesszük igénybe.
Technikailag egy éjszakai, 40 méter alatti barlangmerülésről van szó, igen látványos, de veszélyes, csak éjjel mozgó óriásmurénák ígéretével. A kihajózás alatt folytatott beszélgetés során ki fog derülni, hogy korábban oktatóként fellépő kollégánk valójában 44 naplózott merüléssel rendelkező divemaster-jelölt.
A Csomaghoz Bázisunk biztosítja a 30 méternél automatikusan kikapcsoló lámpát, a már vízbeéréskor sziszegő első lépcsőt, valamint a 140 bárnál beragadó nyomásmérőt.

Rendeljen (csekély felárért) extrát! Teljeskörű kiszolgálás: barotraumától dekókamráig! Pánikroham, tudőtágulás, dekompressziós betegség! Biztos hatás már az első kezelés során, pénz-visszafizetési garanciával!

Új Élet Csomag

Igen, Önnek is joga van új személyazonossággal, új helyen, új életet kezdeni! Ne várjon tovább, lépjen Elvis, Dr. Jekyll és Nemo kapitány nyomdokaiba!
A Csomag megrendelése esetén Bázisunk a megjelölt időpontra mentőbúvár tanfolyamot szervez, melynek résztvevői (minimum 2, maximum 4 fő), továbbá a tanfolyamot vezető oktató egybehangzóan fogják állítani a vizsgálat teljes tartama alatt, hogy Ön tökéletes fizikai állapotban, egy képzettségének megfelelő merülésre indult a csoporttal, azonban mintegy 34 méteres mélységben furcsán kezdett viselkedni, végül kőként elmerült a végtelen mélységben, ahová ők – a mentőbúvárokra vonatkozó szabályok betartásával – sajnos nem követhették. Bizonyítékként a csoport tagjai a felszínre viszik az Ön által „hátrahagyott” félpár uszonyt.
Kiegészítőként megrendelhető munkatársaink életszerű megrendülése, alkoholizmusba csapó depressziója.

Végül szeretnénk jelezni, hogy a Bázis személyi állománya egyes tagjainak speciális érdeklődési körére és gyakorlatára tekintettel, kiegészítő, felszíni, mintegy Apres Dive jelleggel kidolgozás alatt állnak a MerKúr illetve a Házasságtörő (HáTöCs) Csomagok is.

Remélem felkeltettük legalább néhányuk érdeklődését és mihamarabb találkozhatunk. Megígérhetjük, hogy bármely szolgáltatást is igénylik, a tökéletes minőség mellett a megszokott gyorsaságot is megkapják, hiszen bennünket nem az idejük, hanem a pénzük érdekel.

*****

Ha olcsón és fáradtság nélkül szeretne eljutni egzotikus környezetbe, színes halakat és madarakat látni, csatlakozzon "Frequent Flyer" programunkhoz!

Madárka velünk lakott. Egy felkészült ornitológus nyilván megmondaná, hogy valójában mi ez, de én nem tudom. Nekem sas. 

Esténként együtt nézelődtünk. Lehetett etetni, elfogadta.

Adtunk neki nevet is, úgy hívták, hogy Józsi. Sas Józsi. Sajnos azonban valamilyen okból az egyik nap kétszer is direktben rárepült Andrisra, talán barátkozni akart, ki tudja, mindenesetre a gyerek teljesen betojt tőle, érthető módon. Ugyanaznap hasonló történt a házban lakó angol pár nőtagjával is, neki a fejére szállt Józsi. Ez azért talán sok a jóból. Arra jutottunk, hogy ez valószínűleg egy idomított madár – bár számos vadon élő kollégája röpköd a környéken – amelyik valahogy elszabadult és most nem találja a helyét és keresi az ember társaságát (meg kajáját). Mindegy, itt így nem találhat otthonra szegény.

Az angolok elmentek, és egy állatbarát tanácsaival és zsákjával jöttek vissza, hogy majd jól rádobunk egy takarót, ha nem lát, nyugiban van (sólyom a sapkában effektus), aztán bezsákoljuk, és az állatbarát elviszi egy közeli madárfarmra és jó lesz. Hát, mondom, én is szeretem az állatokat, de ez szerintem nem fog menni. Úgyhogy kérjünk kölcsön egy jó nagy puskát, nem lehet az itt probléma, oszt lőjük le a picsába. Vagy még jobb, ha ezt szakemberre bízzuk. Az a döntés született, hogy megpróbáljuk a zsákos megoldást. Olyan másfél órát rohangáltunk viccesen a kertben és a tetőteraszon hárman, pokróccal, bottal, zsákkal és húscafatokkal, kurrogva (mert az angol kolléga valamiért azt gondolta, hogy a sas erre a hangra bukik), de Józsi ahelyett, hogy szépen megvárta volna, amíg bezsákoljuk, mindig ráugrott a kajára, felkapta és elvitte egy közeli biztonságos fára. Ott aztán szépen betolta és jött a következőért. Megpróbáltuk odakötni a csalit, de akkor meg madzaggal együtt vitte el. Kötözött sonka. Nyilván befolyásolhatta Józsi viselkedését az a tény is, hogy a háziak gyerekei nekiálltak botokkal hadonászva, ordítva kergetni a szerencsétlent, ahányszor csak meglátták. Ez a befogás szempontjából némileg kontraproduktív magatartás volt.

Mondtam is, egyetlen esélyünk, ha a röhögéstől leesik a fáról. Úgyhogy lőjük csak szépen le.

Végül humánus (animálus) megoldást találtunk. Egy helybéli vendéglős, akinek van már két madara, nagy örömmel vállalkozott arra, hogy eljön és letartóztatja. Így is lett, felmászott a fára, beszélgetett a jószággal, vitt neki ennivalót is, az meg minden további nélkül hagyta magát becsomagolni. Egy közeli étterembe költözött, gondoltuk, majd meglátogatjuk néha a sitten.

Azt hittük, itt vége, de hát az élet tovább gombolyította a fonalat.

A madár megszökött. Az angolok szerint kiszabadították jóravaló, de tudatlan („a sasnak az égben a helye”) személyek. Gazdája szerint önerőből lépett meg. A végeredmény szempontjából mindegy, visszajött hozzánk. Ennek nem örültünk. Egy helyi vállalkozó riasztás után kiérkezett és sascsapdát állított, ami (csodák csodája) működött. Ezt az eseménysort már sikerült megörökítenem, hiszen a mi erkélyünknél történt.

Sascsapda:

És maga a befogás, három lépésben:

A jószág egyébként valóban megnyugodni látszott, amikor elkapták és végre enni kapott, hiszen a megelőző napokban mi is csak negatíve kommunikáltunk vele (fél kókusz iránybahajítása, üvöltve hadonászás törölközővel) és a helyi varjak is rendszeresen megtámadták, feltételezhetően kifigyelve szegény csúcsragadozó gyámoltalan állapotát.

Nyilván nem függ össze az esettel, hogy a mi befogási kísérletünket követő napon az angol fejét bucira verte egy hávécsé. Vagy ez a Ragadozó Átka. Végül is jól megúszta, csak hat öltést tettek rá. Azt mondta, hogy az ok ismeretlen, de nem is fáj, mert ő hosszú ideig rögbi játékos volt és ezt megszokta, és jól van, és nem kell rendőr és majd … Aztán a felesége gyengéden bevezette a lakásba.

Reméljük, Józsi nyugtot talált. Mi mindenesetre úgy örültünk, hogy madarat lehetett velünk fogatni.

Dr. Manmohan Singh, India miniszterelnöke beszélt a néphez. Olyan hihetetlenül szerencsések voltunk, hogy épp elkaptuk egy részét az egyik hírcsatornán. Egyre növekvő döbbenettel néztük a produkciót. Nem az, hogy mit mond: magyarázza az áremeléseket. Nem is azok a szép dakotás közmondások, amelyek rendesen kivertek pár biztosítékot a helyi népességben (a pénz nem nő fán és hasonlók). Még csak nem is az, hogy egy Oxfordban végzett miniszterelnök már a súgógépről felolvasott beszéd második mondatában nyelvtani hibát ejt ("government has recently take"). Ez végülis tökmindegy. Hanem ahogy mondja! Teljesen merev arc, rendkívül ritka pislogás, a test tökéletes mozdulatlansága, gépszerűen monoton hang. Mindez 13 percen át. Ugyanezt egy másik csatornán elmondta hindiül is, ugyanígy, úgyhogy nem nyelvi probléma áll fenn. Semmiképp sem szeretném, ha lemaradnátok az élményről, ezért megkerestem nektek. Az anyag teljes megtekintését azonban csak a legerősebb idegzetűeknek ajánlom, nekik is csak rövid óm mantrázás után.

Három lehetséges eset van:

1. India jelenlegi miniszterelnöke túlságosan szereti a varázsgombát.
2. India jelenlegi miniszterelnöke egy droid.
3. India jelenlegi miniszterelnöke egy kesztyűsbáb.

A magam részéről a harmadik lehetőségnek adom a legnagyobb esélyt. Nem a többség által tényként elfogadott, átvitt értelemben gondolom, miszerint Dr. Singh a Kongresszus Pártot irányító Sonja Gandhi bábja. Hanem úgy tényleg, mint mondjuk Breki és Miss Röfi. Csak ez lehet.

Szóval nekik ez jutott, ezt választották. Mert, miként sokszor és büszkén hangoztatják, India a világ legnagyobb demokráciája. Ezt meg kell erősítenem. Tényleg vannak választások, kicsit túl sok is (központi parlament, állami parlament, önkormányzat) és én még nem hallottam olyat, hogy választási csalással vádoltak valakit. Nincs rá ugyanis igény. Itt az emberek maguktól is tudják, hogy kire kell szavazni. Máskülönben hogy jönne az ki, hogy India, mint ország 65 éves fennállásából 51 során a kormányzó párt ugyanaz volt és hogy a miniszterelnökök javarészt egyetlen család fiai/lányai? Először volt Nehru, aztán a lánya, Indira Gandhi (a Gandhi felvett név), után Rajiv Gandhi, aki Indira fia és jelenleg Sonja Gandhi, Rajiv özvegye. Ő egyébként - mint olasz - jó érzékkel nem vállalt formális tisztséget, csak a pártot vezeti. (A hölgy mondjuk nem egyértelműen népszerű, egyesek csak úgy emlegetik, mint "Italian whore", amit le sem merek fordítani.).

Mindegy, ők így szeretik, én meg nem politizálok. De azért a választásokat csak végig kellett néznem már többször is, hamár itt vagyok. Kedvencem az önkormányzati. Úgy tűnik, hogy az utolsó szavazásig bezárólag nem sikerült mindenkinek maradéktalanul elsajátítania a betűvetés nehéz tudományát. Ezért aztán továbbra is minden jelölt rendelkezik egy jellel (biztos ezért jelölt), amolyan ovista módra, hogy a kedves, fontos, de még a neveket kibetűzni is képtelen, vagyis totál analfabéta választópolgár gyakorolhassa alkotmányos jogait. Más kérdés persze, hogy – elnézve a helyi miniszterek viselt dolgait – nem biztos, hogy teljesen indokolatlan lenne a műveltségi cenzus bevezetése, mert félő, hogy e vezetőket a szellemileg kissé leárnyékolt tömeg emeli pajzsra, saját soraiból válogatva.
Egy szó mint száz, felénk legutóbb lehetett tehát választani Baba, Labda, Repülőgép és Szekrény között. Jól ráérzett a jelöltek bizonyára professzionális kampánystábja arra is, hogy antagonisztikus ellentét feszül a plakátra írt „szavazz a köcsögdudára, válaszd Antonio Poechvacarrot” jellegű szlogen befogadhatósága és a jelrendszert megszülő betűértelmezési kihívások között. Ezért aztán vizualizálják az üzenetet, együtt pózolva a jelnek megfelelő, konkrét tárgyakkal és mintegy programjuk részévé téve azokat. Labda és Baba esetében ez nem nagy feladat:

Baba egyenesen 3D, ha nem látszana jól a képen: a plakátra rá van ragasztva egy konkrét játékbaba.

Szekrény és főleg Repülő azonban kissé nehezebb helyzetben van.

 A választással igazából csak az a gond, hogy az minden esetben pár "dry day-t" jelent, vagyis elvileg nem lehet alkoholt kapni sem a szaküzletben, sem az éttermekben. A gyakorlatban ez annyit tesz, hogy a piaboltot a hátsó bejárat felől kell megközelíteni és hozni kell egy lepedőt, hogy azzal letakarjuk a sörösládát a robogón, mégse lássa az egész falu.

Igen. És a végén lesz polgármester, vagyis sarpanch, kiejtve: szarpancs.

**********

Frissítés:

Véletlenül ezt találtam. Van, aki szerint a 2. a tényleges eset. A varázsgombás verzióra még nem találtam bizonyítékot. Nekem amúgy mindegy.