Ez vagyok én, benne a tutiban:

Sokáig ügyvédkedtem. Jól ment az üzlet, és - visszahallott találgatásokkal ellentétben - nem is követtem el semmi olyat, ami miatt sietve messzire kellett volna futnunk (legalábbis ezidáig nem derült ki, meg már amúgy is elévült). Szép volt, jó volt - és elég volt. Tipikus dolog ez, tudom, hogy nem csak én éltem át. Túl sok munka, túl sok feszültség, semmi idő a szépre és jóra stb., stb.  Azt szoktam mondani, hogy ha a fiam megkérdezi, valóban forog-e a Nap után a napraforgó, akkor ahelyett, hogy öt perc alatt megnézem az Interneten és megmondom neki a választ, majd elrohanok egy tárgyalásra, most már inkább kimennék vele a mezőre, hanyattfekszünk egy napraforgó tövében, oszt’ estig figyeljük, mit is csinál. Panasz azonban nincs, ha az nem lett volna, ez sem lehetne most.

Felvetésem, hogy talán váltani kéne, azonnali és teljes támogatást kapott családom fennmaradó részétől. Ez egyedül nem ment volna és nem is akartam volna, hogy menjen. Így aztán pár éve (illetve, izé, több, mint egy évtizede), egy szép és hideg januári reggelen felszálltunk a repülőgépre, ami elvitt minket Indiába. Ott, mondjuk, leragadtunk egy jó időre, de aztán éltünk Kambodzsában is és mindig kíváncsian várjuk az újat.

Ez nekünk jó. Csak remélni tudjuk, hogy így is marad. Ha meg ne adj’ Isten nem, legalább elmesélhetjük az unokáinknak, hogy a nagyi meg a papi megpróbáltak kiszakadni a mátrix fogságából, csak rákúrtak, mint vasorrú az elektromágnesre, talán majd a következő életükben újra megpróbálják. Hacsak nem sallangcsigaként születnek újjá. Hanem papucsállatként.