Mindennek így kellene mennie.

Tehát leléptünk Indiából (erre még nyilván vissza kell térni) és két hét malajziai turistáskodás után megérkeztünk Kambodzsába, amiről csupa jót hallottunk eddig. Jó hírét mindjárt az érkezéskor megerősítette az ország. Azt tudtuk, hogy a vízum a reptéren beszerezhető és azt is, hogy ez lehet korlátlanul hosszabbítható üzleti típusú is. Nyolc indiai vízum ügyintézés meg rendőrségi bejelentkezési procedúra kitörölhetetlen emléke miatt azét készültem iratokkal és mentálisan is a várható hülye kérdésekre, sőt – Kriszta mérsékelt lelkesedésétől kísérve – családtagjaim számára is rövid felkészítést biztosítottam. Ehhez képest, a papírok kitöltése és105 dollár leszurkolása után, bármiféle akadékoskodás nélkül, öt perc alatt a kezünkben volt a dokument.

Egy éjszaka Phnom Penhben, egy öt órás buszút, és máris Sihanoukville-ben voltunk. Az volt a terv, hogy – mivel ez Kambodzsa első számú tengerparti turistaközpontja – majd itt maradunk egy darabig, bérlünk egy kérót és szétnézek, van-e búvármeló. Ideiglenesen bevettük magunkat egy, az álmos kora délutánban jól kinéző kis hotelbe. Kisvártatva azonban kiderült, hogy az egység földszinti bárja esténként lényegében mint kupleráj üzemel. Részegen ordító, középkorú angol csávók, jobb sorsa érdemes helyi lánykák, akik a sajnálatosan jól bevált thai recept szerint széles spektrumú szolgáltatást nyújtanak nekik, és persze az obligát „élőzene”. Ez utóbbi, a kiírás szerint, „open mic” lett volna, ami általában azt jelenti, hogy bárki, aki kedvet és tehetséget érez hozzá, felmehet a színpadra és elővezetheti a tudományát. Itt viszont egyetlen muki nyomta egész este, egy kizárólag egyazon ritmusképletet produkáló dobgéppel és egy gitárral, nem tudván kiszakadni az Eagles – Bob Marley – Beatles által definiált zenei Bermuda-háromszögből. Arra jutottunk hát, hogy ez lehet a neve neki: Open Mike. Mi meg a fejétől légvonalban négy méterre próbáltunk aludni. Nem mintha személy szerint nekem ellenemre lenne egy kis kikapcsolódás egy hajtós nap után, de ebben a közegben mégsem merült fel a valós igény.

Ami azonban a lényeg, az az, hogy érkezésünk estéjén kiültem az erkélyre és rutinból rápillantottam az online álláshirdetésekre. Hát nem ott figyelt egy friss, ami – miként egy fideszes közbeszerzés – személyre szabottnak tűnt? Hát de. Aszongya, hogy Kambodzsa (pipa), legyen a két legnagyobb rendszer, a PADI és az SSI oktatója a jelentkező (pipa), beszéljen angolul (pipa) és érdekelje a tengerek védelme (melyik búvárt nem: pipa). Gyors email nekik, gyors válasz tőlük, majd egy telefonhívás, amiből kiderült, hogy ők Sihanoukville-től 100 km-re vannak valami szigeten és ott védik a természetet. Én meg mondtam, hogy hát azért tudniuk kell, hogy esetemben család is van, amire meg az volt a válasz, hogy az jó, mert akkor előreláthatólag nem fogok örökösen eszméletlenül berúgni, továbbá a férfiasságomat is inkább a nadrágomban tartom. Remek!

Már aznap este elbuszoztam Kep városába és megjelentem a meghatározott helyen, életem második állásinterjújára.* A kollektíva már a kis bárjukban témázgatott és az egész azzal kezdődött, hogy rögtön a bemutatkozás után elém tettek egy korsó sört. Én azt jó érzékkel, és udvariasan megköszönve a jóltartást, lehúztam. Utóbb mondta egy kolléga, hogy ez teszt lehetett, mert ugyan nem preferálják a korong részegen a vendégeket molesztáló munkaerőt, de a kulturáltan fogyasztót igen. Hát mondjuk az állásinterjú egy pontján túl már magam jártam a pultba csapolni, és mivel a végén be is zártak az intézménybe, hogy aludjak csak ott, kizárólag visszafogottságom nem engedte régi álmom megvalósítását, miszerint egyszer szeretném közvetlenül az orcámba küldeni a sört a szerkezetből.

Kiegyensúlyozottságom és tárgyi felkészültségem vélhetőleg jó benyomást hagyott hátra, mert másnap átvittek a szigetükre. Megnéztem, lefostam a bokámat, megbeszéltük a feltételeket, telefonon egyeztettem a családdal és – egy kézfogás keretében – leszerződtem. Új munkáltatóm a Marine Conservation Cambodia. Ott is aludtam, a közösségi tartózkodóban, szándékom ellenére nem elkerülve a napfelkeltét:

Reggel pedig visszahajóztam a szárazföldre, majd felkaptam a következő Sihanoukville-be tartó viszonylatra. Ez mondjuk a cél előtt 15 kilométerrel feladta a harcot, úgyhogy stoppal fejeztem be a visszautat. A két másodperc próbálkozás után megálló autó pedig egy szép nagy Mercedes volt, úgyhogy még jól is jártam.

Gyorsan összecsomagoltunk és a -következő reggelen már egy taxiban, három óra múlva pedig a szigetre tartó hajón ültünk mindhárman. És most itt vagyunk. A hely neve neve Koh Sen (akármit ír is a gugli map). Íme:

Hossza 900, legszélesebb pontja 300 méter, a legkeskenyebb, ott a nyélnél, talán 5. És tényleg nincs rajta semmi, csak egy kis rendőrös és a srácok saját kezével felépített, hat lakókunyhóból és a kiszolgáló egységekből álló falu. Az állandó lakosság olyan 10 fő személyzet, 6 gyerek, 4 kutya. A nem állandó lakosság 10-20 fő, akik gyakorlatilag a fizető vendégek. Mivel itt nem vakációzásról van szó, ők hetekig, néha hónapokig maradnak és önkéntesként aktív részt vállalnak a tengermentő munkában. Viszont általában nem képzett búvárok, pedig ehhez az kívánatos. Itt jövök én a képbe. Kriszta ott, hogy ezeknek a gyerekeknek egyáltalán nem árt valami kvázi formális képzés, Andris pedig ott, hogy ő már bizony gyakorlott búvár és örömmel vesz részt a projektben. Cserébe megkaptuk az egyik kunyhót, etetnek bennünket, némi pénzt is fizetnek és gyarapíthatjuk a lakatlan sziget lakosságát.

És, mivel munkahely, van irodám is:

*****************************

*Nem tudom nem elmesélni itt az elsőt. Erre 1991-ben került sor, ugyancsak némileg informális keretek kötött, vasárnap délelőtt. Az előző szombat estét nem vesztegettem azonban el és így kissé későn ébredtem, ergo nem maradt időm sem a borotválkozásra, sem arra, hogy egy kinyúlt pulóvernél szofisztikáltabb öltözetet felhúzzak. Kedves régi barátom, aki ezt összehozta nekem, jogosan és jól le is baszott, hogy hogy lehet így kinézni ebből az alkalomból. A beszélgetés során nem is adtam ki sok szenzitív információt magamról és talán az egyetlen érdemi kérdésem az lehetett, hogy mennyi lesz a lóvé. De akkor is felvettek és egy szép, azóta is tartó szakmai és emberi kapcsolat, valamint egy kiváló ügyvédi karrier vette kezdetét. Ez lehet a karmám.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.