Most, hogy Ráhelék elvettek valakit, gondoltam, mesélek arról, hogy is van ez Indiában. Illetve inkább Goán, némileg őstermelői környezetben, hiszen személyes tapasztalatom csak innen van. Az a ritka szerencse jutott osztályrészemül, hogy jártam hindu, keresztény és muzulmán lagziban is, és hát ezek egyaránt felejthetetlen élményt jelentenek számomra.

Viszont engedelmetekkel kicsit távolabbra tekintenék és - folytatásokban - ejtenék pár szót az előzményekről, tehát, hogy miként is találnak párra az ifjak, és arról is, mi történik az esküvő önfeledt pillanatainak elmúltával. Igen, lesz szex is, de csak annak, aki az addigi részek által felölelt tényanyagból összeállított 120 kérdéses teszten legalább 80%-ot teljesít. Úgyhogy tessék szorgalmasan olvasni!

(Elsősorban saját tudomásszerzésen alapuló, szubjektív, néhol helytelenül általánosító szöveg következik.)

1.  Love vs. lóvé

Szóval az úgy megy, hogy két fiatal találkozik egy húzósabb buliban vagy a könyvtár olvasótermében, megkedvelik egymást, később jobban is megismerkednek a másik külső s belső tulajdonságaival. Végül pedig, kellő mértékű és kölcsönös szimpátia esetén, vagy ha a csaj már terhes, akkor - a szülőket tájékoztatva, de engedélyüket nem kérve - egybekelnek. Ugye.

Ilyen is biztos van, de innen nézve, ez a történet inkább a fikciós irodalom, ezen belül is az abszurd kategóriájába tartozik, amelynek legabszurdabb eleme egyébként a könyvtár.

A mindennapok valóságában a fiúknak és a lányoknak gyakorlatilag semmi esélyük nincs arra, hogy egymással bármiféle kapcsolatot alakítsanak ki. Nem, hogy "járjanak" vagy ilyesmi, hanem, hogy egyáltalán érdemben beszéljenek a másik nem képviselőivel. Mert ez, ugye, egy rendkívül erkölcsös ország. Ha van is valami ilyen búcsúszerű buli, a két csoport akkor is elkülönül, lányok a lányokkal, fiúk a fiúkkal táncolnak.

Így aztán, ha véletlenül mégis szóba kellene elegyedni az ellenséggel, még huszonéves korban sem telik több hülye vihogásnál. Úgyhogy ez zsákutca. Aztán persze családi oldalról sem lenne borzasztó nagy kereslet valamiféle önálló akciózásra. Következésképpen a szerelmi házasság nem reális opció.

A társadalmilag kívánatos folyamat első lépése az, hogy a szülők úgy döntenek, itt az ideje kiházasítani a gyermeket. Ez fiúk esetében könnyen elhúzódhat akár a harmincadik életévig is, amit nyilván kötelességtudó mosollyal vesznek tudomásul, bár, úgy vélem, a maguk szerény érdekérvényesítő képességével azért lobbiznak az eljárás mielőbbi megindításáért. No nem azért, mert házas emberként esetleg szabadulhatnának a szoros felmenői gyámság alól, ez az, ami soha nem fog megtörténni. Hanem mert a nősülés az egyetlen tényleges esélyük arra, hogy még ebben az életben valódi, meztelen nőt látnak.

Lányok esetén más a helyzet. Hogy úgy mondjam, hamarabb rájuk jár a rúd. Illegális vagy sem, elmaradottabb vidékeken még mindig simán elpasszolják a 12-13 éves gyerekeket, de Goán sem nagyon kukoricáznak. A 18 már mehet, ha van megfelelő parti.

Ennek a jelentős életkori eltolódásnak van egy súlyos, legpontosabban a kereslet-kínálat marxi farkastörvényével leírható oka. Az a helyzet ugyanis, hogy az indiai populációban a férfiak és a nők aránya nem felel meg a világátlagnak. És ennek miértje nem, mondjuk, az életmódban gyökerezik. Inkább a halálmódban. Tudniillik a lányok megfelelő kiházasítása nagyon drága dolog. A hozományt az ő családjuk köteles kipengetni, és ha az nem megfelelő mértékű, nincs házasság vagy csak rangon aluli. Ha nincs házasság vagy az rangon aluli, akkor szégyen van, azt pedig mindenáron el kell kerülni. Ez két módon lehetséges.

Az egyik a család jelentős, akár életre szóló eladósodása. Természetesen a pénzügyi szolgáltató szektor sem nézi tétlenül a helyzetet, kiváló termékekkel állnak a kedves ügyfelek rendelkezésére. Íme egy bank hirdetése:

Marriage-related expenses. Ugye milyen szép?

A másik, magától értetődő megoldás az, ha a gyermek fiú és nem lány. Ezt nyilván el lehet érni a megfelelő istenekhez való szorgos imádkozással...

...vagy különféle ajurvédikus technikákkal is, de ha netán ezek nem válnának be, még mindig van mód a rakoncátlanul viselkedő természet megregulázására. E célból teremthette meg Síva az ultrahangot. Ennek segítségével, ugye, még kellő időben van lehetőség a magzat nemének megállapítására és az ebből fakadó következtetések levonására. Ha meg ilyen gép nincs, vagy nem futja a vizsgálatra, legkésőbb a születéskor kiderül, hogy van fütyi vagy nincs. Még ekkor sem késő a következtetések levonása. Addig-addig vonogatták a következtetéseket, amíg elérték, hogy India e tekintetben legszarabbul álló régiójában (Daman & Diu) ezer férfire 618 nő jut. Ez elég kevés, konkrétan azt jelenti, hogy ott a férfiak mintegy 32%-ának még matematikailag sincs esélye arra, hogy valaha nőt találjon. Ez az arányszám egyébként Goán sokkal jobb, 968, ami az indiai átlag (940) felett van. Lássuk be, ez sok frusztrációhoz és konfliktushoz vezethet és az még csak nem is a legrosszabb következmény, hogy a teremtés helyi koronái egymásra vagy a kecskére fanyalodnak.

(Nem saját kép, és hogyne tudnám, hogy ez csak amolyan kulturális unikum.)

Ma már persze szigorúan tilos elárulni a vizsgálat után a születendő gyerek nemét, ami ebben a végtelenül szabálytisztelő és a korrupciótól zsigerből undorodó társadalomban meg is fogja oldani a problémát.

Ez tehát az alaphelyzet, innen indulhat a bonyolult folyamat, amiről részletesen legközelebb.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.