Sajnos az esküvős projekt kicsit elakadt. Most jönne az a rész, amiben a konkrét szertartásról és a lagziról van szó, de az csak képekkel érdekes. Viszont oly sok az ilyen jellegű fotónk, hogy (ezidáig) egész egyszerűen lusta voltam nekiállni átnézni őket. Most meg egy darabig nem is fogom, mert az elhelyezkedési körletem átmenetileg megváltozott.

Mindig is szerettem volna meglátogatni a világ legszebb merülőhelyei között emlegetett Andaman szigeteket, csak vártam a megfelelő lehetőséget. Persze felkerekedhettünk volna, de a helyzet az, hogy konkrétan pénzt fizetni búvárkodásért én már nem nagyon szeretnék. Kellett tehát egy ide vágyó csoport vagy valami, amelyik kibéreli a testemet, és ily módon juttat el jutányosan a tiszta vizek birodalmába. Az lett végül, hogy egy ismerős éppen most nyit egy új búvárbázist az egyik szigeten, amit úgy hívnak, hogy Havelock, és megkérdezte, nem lenne-e kedvem segíteni neki az indulásnál. Több se kellett, fizetés nélküli szabadságot kértem a Dreamz Diving-tól, amit meg is kaptam, persze nem csoda, hiszen már a kérdést is kijelentő módban tettem fel. És most, csiribí-csiribá, Port Blairben vagyok.

Az Andaman és Nicobar szigetek Indiához tartoznak, de sokkal közelebb vannak mondjuk Thaiföldhöz vagy Burmához, mint bármihez az anyaországban. Az indiai kormányok ragaszkodnak ahhoz, hogy az egész ország egy időzóna legyen, vagyis mindenütt az IST-t (Indian Standard Time, rossz nyelvek szerint Indian Strechable Time) használják. Ezt egyébként megértem, mert időzóna-átlépésnél némileg egyszerűbb kihívások is zavarba tudják hozni a populáció igen jelentős részét. Ha nem ugyanannyi lenne az idő az ország különböző részeiben, akkor – azon túl, hogy ezt egészen egyszerűen nem tudnák felfogni – valószínűleg megvádolná egyik a másikat, azzal, hogy tőle lop naponta egy órát és így neki csak 23 marad. Vagy ellenkezőleg, csalárd módon kevesebbet dolgoznak odaát, mert ott csak 23 órából áll a nap. Minthogy pedig a szigetek normális észjárás mellett legalább egy, de inkább két zónával odébb lennének, itt délután ötkor már tök sötét van, de legalább aki akar, napfelkeltét nézhet négykor. Én nem akarok.

A szubjektív időérzet és az óra járása közötti ellentmondást egyébként a helyi lakosság mesteri módon oldja fel: sziesztázni óra szerint kell, mondjuk fél kettő és négy között, de mivel a megérdemelt pihenés végeztével meg már a Nap járása szerint lényegében este van, szükségtelen ismét komolyabban felenni a munkát, helyesebb vacsorázni és nyugovóra térni.

Az Andaman szigetek különleges státuszúak, ide külföldi érvényes indiai vízum birtokában is csak külön engedéllyel léphet be (amit mondjuk automatikusan és ingyenesen adnak érkezéskor) és csak 30 napig maradhat. Ez elvileg meghosszabbítható 15 nappal, de utána nincs mese, menni kell. Ez a terv tehát, hat hét.

Az eleje persze mindjárt kicsit alternatív módon alakul, de ha nem így lenne, akkor ez nem India lenne. Az új cégnek természetesen nem érkezett meg minden cucca, nem lett kész időre a hajója, satöbbi, így aztán ötödik napja ücsörgök a régió fővárosában, Port Blairben, ahol amúgy semmi dolgom nem lenne. Havelock innen még jó két óra hajókázás.

Azért legalább történik néha ez-az. Meghívást kaptunk egy helyi nagyfőnök házába. Várakozásaimmal ellentétben rendkívül közvetlen, tájékozott emberek és kiváló házigazdák. A trakta részét képezte a kérdés nélkül feltöltődő söröskorsó, amit szorgalmasan próbáltunk kiüríteni, mindhiába. A társaság tagja volt az a kapitány, aki az egyik nagy kompot vezeti naponta. Nos ő, amikor eljutott nagyjából fél útra a sapka- és a korongrészegség közé, elkezdte egyre határozottabban követelni a vendéglátó házaspár fogorvos nőtagjától, hogy adjon be neki azonnal egy, de inkább két érzéstelenítőt, mert holnap reggel hétkor Stallone stílusban lelógó pofával és nyáladzva kíván munkába állni. Nem kapott.

Egy ennél sokkal fontosabb tény is kiderült.

Említett kapitányunk házában van elszállásolva a csapat egy része. Márpedig az a ház régen egy másik tengerészé volt, aki vízbefulladt és most visszajár kísérteni. Az egyik kolléganő a minap találkozott is vele, úgy ám. Állítólag nem volt nagyon ijesztő és a közhiedelemmel ellenétben nem fehér, hanem barna leplet viselt. Mi, többiek, azonban nem teljesen hittük el a történetet, mint objektív eseménysort. Végső érv is került amellett, hogy ez nem lehet igaz. Arra az egyértelmű álláspontra jutottunk, hogy indiai szellem nincs, tekintve, hogy ha azzal az akcentussal próbálna meg ijesztgetni valakit, az kontraproduktív volna, minthogy az áldozat beparázás helyett könnyesre röhögné magát. Vita egyszer s mindenkorra lezárva.

Várom hát, hogy végre Havelockra menjünk, már csak azért is, mert 1973. április 7-én ott valódi sellőt vetettek partra a hullámok. Ez nem legenda, hiszen fényképen is dokumentálták az esetet. Én egyébként azt hittem, hogy a sellő alul hal és felül nő, de ezek szerint az volt a legenda.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.