Megígértem, íme a második rész. Elmondanám, hogy jól jártunk a csúszással, csodálatos új események történtek közben, amelyeket így módomban áll ismertetni. (A képek nem sajátok, sajtóban jelentek meg itt-ott.)

Szegény migránsokról, ahogy errefelé is kedvesen nevezik őket, már tettem említést egy korábbi bejegyzésben. Ők azok, akik gazdasági kényszer okán nekiindulnak szerencsét próbálni India tehetősebb részeire. Ezek a szerencsétlenek olyan, visszafogottan kies helyekről érkeznek, mint Himachal Pradesh, Andhra Pradesh vagy Bihar (nem Hajdú), képzettségük többnyire nulla, a lélekszámuk viszont korántsem, becslések szerint 3-400 millió emberről van szó. Természetesen sehol nem szeretik és alaposan le is nézik őket, de a gazdaság nélkülük nem működik. Minden szar melót ők végeznek. A tehetős Goa célzóna nekik és ez többszázezer embert jelent, egy amúgy másfél milliós helyi lakosságra. Ide a (nemrég még létező) turizmus miatt persze jönnek pincérek, szakácsok meg ilyenek, de amúgy is ők építik a házakat, tisztítják az árkokat a monszun előtt, hordják a szemetet, másznak fel a fára kókuszért, de még a gyárakban a futószalag mellett is ők állnak.

Egy goai az már patrao, főnök, ő bérbe ad, szállodát üzemeltet, de minimum taxizik vagy a turisztot viszi delfint nézni hajóval. Vagy rendőr, az jó állás vírusban is.

Egy biztos: vasat kalapáccsal egyik sem ütött már évtizedek óta. 

A rendszer úgy van kitalálva, hogy általában napidíjat kapnak, ami nem több, mint 600 - 800 rúpia (2500 - 3500 Ft), adnak nekik valami egészen egyszerű kaját és ha hosszabb időre szegődnek el, valahol a munkaterületen alszanak túlzsúfolt szobákban vagy egészen borzalmas nejlon tákolmányokban. Ha pedig véget ér a meló, mert mondjuk szezonális, akkor saját szervezésben és költségen eltűnnek és nincs tovább velük gond. 

Hát ebbe a kellemes állóvízbe dobott méretes követ a lezárás. 
Az intézkedéseket minden átmenet nélkül léptették életbe, a döntő többségnek - ahogy erről is már meséltem korábban - esélye sem volt hazajutni a falujába. De azért akinek sikerült átjutni a határon, azt legalább előzékenyen fogadták, hiszen mind a higiénia, mind a rendszeres testmozgás rendkívül fontos.

Viszont egycsapásra megszűnt a munkalehetőségük és ezzel együtt a bevételük is. De úgy nullára. Megtakarításuk értelem szerint semmi és egyből senki sem érezte kötelességének, hogy foglalkozzon velük. Úgyhogy aludtak, ahol tudtak, itt-ott stadionokat azért kinyitottak nekik, és ették, amit szereztek. A helyieket nem hogy csak nem érdekelte, hogy mi van ezekkel a nyomorultakkal, hanem hamar be is indult a klasszikus migráncsozó kórus, hogy ezekkel csak a baj van meg különben is ők terjesztik a ragályt, a jó goai gének erre alkalmatlanok. 
Így teltek szépecskén a hetek és én valahogy megértem, hogy a vendégmunkásoknak egyre inkább mehetnékje volt, így aztán amikor végül a kormányzat különvonatok indítását rendelte el részükre, akkor ez történt:

Csak a szokásos, amit a vezetőség, amelynek bicskája az ok-okozati összefüggés rejtelmeinek feltárásába rendszeresen beletörik, nyilván nem láthatott előre.

Végül eljött május 3. és vele a lazítások. És ekkor a fagylalt elkezdett bő nyállal visszanyalni. Lehet dolgozni, monszunt előkészíteni, gyárat üzemeltetni, fasza ... de ki fogja ezt most akkor megcsinálni??? Hoppácska! A helyi Chief Minister elsők között eszmélt és már április végén közzé is tette ezt az üzenetet:

Ugye nevezett munkaerőre kedvesen a "captive" jelzőt alkalmazta. Miként erre mindjárt az első kommentelő rá is mutatott, ez leginkább rabokra meg befogott állatokra vonatkoztatható. Kiindulva a paraszt társadalmi helyzetéből, kevéssé tartom valószínűnek, hogy nyelvi problémáról van szó.

Be is indult egyből a rinyakórus:

Ez a műfaj legjobb darabja:

Tartalma szerint: hádehá mi adtunk nekik szállást meg ételt sőt fizetést is a teljes időre, nem is mondhatjuk igazán, hogy itt ragadtak, most meg hogy utazhatnak haza, egyből mennek is, itt hagyva minket a pácban, de csak azért, mert nem kell fizetni a jegyért. A hálátlan kutyák!
És tényleg, milyen rendesen ellátták őket, mint például egy volt katona, aki az általa üzemeltetett vendégházba  szívjóságból befogadott néhány embert. Aztán ha már ott voltak, nem is vesztegette az időt, miként arról a Herald vonatkozó cikke beszámol:

"Most már teljesen más lények, tudják hogy kell mások előtt viselkedni és fegyelmezettek." Tehát megtanította őket arra, hogy legyenek úriemberek, bizony. A tényeket egyébként jól demonstrálja a cikkben közölt életszerű fénykép, amelyen vidám, nevelt migráncsok fegyelmezetten játszanak a rendelkezésükre bocsátott eszközökkel.

A hiba csak annyi, hogy ha már "captured", akkor a "teach", azaz tanítani ige helyett jobb lett volna a "supple" (idomít), esetleg a "domesticate" (háziasít) használata.

Egyébként az igazság az, hogy sokan közülük valóban nem mennek el Goáról, de nem azért, mert annyira megkedvelték az idomárjukat, hanem mert itt most van munka, tehát fizetés, odahaza meg nincs. És a kormány figyelme arra is kiterjed, hogy ne is legyen hiány nekik a munkából, egy húzással felemelte a napi maximális munkaidőt 8-ról 12 órára. 

Ide a végére pedig fogadjátok szeretettel ezt a nem közvetlenül a tárgyhoz tartozó fotót, Lényeglátás címmel.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.