Frissítés:
Alább arról van szó, hogy miként is edukálódott Andris és hogy jutott el az egyetemig. Nos, közben elvégezte az első évet.

Évfolyamelsőként.

A fent látható izé, emberi nyelvre lefordítva, azt jelenti, hogy Andris fiam, úgyis, mint Papucsállat Jr., mostantól a Dublin City University fizika szakos hallgatója. Az további vizsgálat tárgyát képezhetné, hogy vajon honnan eredeztethető a természettudományok iránti ilyen fokú érdeklődése, mert hogy tőlem nem leshette el, az hóttziher. Képzésem is hiányos volt, engem még integrálni meg deriválni sem tanítottak meg az iskolában. Mindenre magamtól kellett rájönnöm, 

Sűrűn kérdezték tőlünk az elmúlt másfél évtizedben, hogy mégis hogy oldjuk meg a fiunk iskoláztatását. Hát akkor most elmesélem, hogy volt ez.

Ez a gyerek Magyarországon nem járt iskolába egy percet sem. Annál inkább a palolemi Vidya Aranya School-ba (aminek, jelen állás szerint, sajnos annyi, elvitte a Covid elmebaj). Mivel ez egy Waldorf szellemiségű intézmény volt, soha nem kellett dolgozaton, feleltetésen, osztályzáson vagy mondjuk intőn paráznia, ergo Andris szeretett suliba járni. Az ott töltött idő nagyobb részében az iskola vezetője egyébként anyukája (Mrs. Papucsállat) volt, de nem ez volt az ok, mert a többi gyerek is imádta az intézményt. Mellékhatásként valahogy megtanult olvasni, szorozni meg pár más dolgot még. 

A tankötelezettségből adódó követelmények miatt a honi hatóságok előtt magántanuló volt és évről évre levizsgázott a magyar tananyagból, legfőképpen anyai segítséggel felkészülve, Meg azt sem mondom, hogy az Erkel Ferenc Általános Iskolában az osztályfőnök, meg úgy általában a tanári kar irányából kifejezetten ellenszéllel kellett szembesülnie. 

Ez is megvolt. Mivel időközben a tankötelezettség korhatárát leszállították 16 évre, ami amúgy szerintem ostobaság, kibekkeltük addig és aztán szépen elengedtük mindörökre a magyar oktatási rendszer kezét. Közben országot is váltottunk, Andris de facto 13 éves korától már nem látogatott semmilyen tényleges oktatási intézményt, nyolcadikos vizsgáira is kambodzsai kunyhónkban volt kénytelen felkészülni.

Iskolába tehát  nem járt, csinált viszont mást.

Rommá búvárkodta magát például. Ahogy lehetett, 10 éves korában elkezdte,

a Marine Conservation Cambodia kötelékében tökélyre fejlesztette (elsajátítva a víz alatti tudományos felmérés módszertanát is),

végül 18 évesen divemaster lett és családi cégünk működésének első három szezonjában legfőbb segítőmként dolgozott.

Közben megtanult gitározni, nem is akárhogy. 

Meg úgy általában járt helyeken (bár ebbe szegénynek sok beleszólása akkor még nem volt).

Aztán, amikor eljött az ideje és érdeklődési köre is kialakult, nekiállt felkészülni a vizsgáira az Edexcel nevű brit rendszerben. Ezek a vizsgák, lényegét tekintve, az érettséginek és egyben a felvételinek felelnek meg, persze angol nyelven. De nem ám valami kispályás dolgot kell elképzelni, a három vizsgaidőszakban összesen 24 vizsgát kellett neki letennie, amiből 12 matek és további 6 fizika volt (jézusmária!). A többi kémia, angol és pszichológia. Ez a folyamat jó két évig tartott és ennek során rengeteg segítséget kapott egy fizikus, és egy másik, angoltanár barátunktól meg persze, ismét és folyamatosan, anyukájától. De ennyi volt a háttér ha csak azt nem számítjuk, hogy én mindig nagyon megértően és támogatólag mosolyogtam. Megtalálta magában a motivációt és a kitartást ahhoz, hogy ezt végigcsinálja, és - megmondom őszintén - ez az aspektus az, ami miatt a legbüszkébb vagyok rá. Hogy aztán az eredmény csupa "A" lett és ezzel simán felvették az egyik, maga választotta egyetemre, mégpedig erre a nem gyenge, fizika szakra, az (nekem) szinte másodlagos, bár ugyancsak nagy öröm.

Így volt, szép volt.

Végül pár nagyon szubjektív és érzelmektől sem teljesen mentes mondat.
Az én ízlésem szerint ez pont így volt fasza. Lehetett volna másképp is persze, az események nem nélkülözték a rugalmas alkalmazkodás, miszerint spontaneitás elemeit sem. Azt viszont mindenképp rögzítenem kell, hogy azt, hogy ez a komolyabb ráfeszülés nélküli hozzáállás is működni fog, nos ezt Kriszta már a legelejétől pontosan tudta. Engem is meg kellett először győznie, bár ez nem volt talán túl nagy feladat. Van akit nem sikerült, a közeli rokonságban sem. De az is így van jól, mindenki azt gondol és csinál, amit akar, Főleg, ha nem mondja meg, hogy nekünk mit kéne. Más kérdés, hogy most azért jogosan érez vagy hát érzünk némi elégtételt, mert sajnos ez a nem megmondás vagy minimum az erős kétely kifejezésének visszatartása, nos ez nem minden esetben jött össze.
Ezt nyilván csúnya dolog gondolni, leírni meg főleg az, de hát gyenge vagyok. Ámen.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.