Nem kell megijedni, nem azt akarom mondani, hogy rászoktam a vízivásra.

Hanem arról van szó, hogy a címben megfogalmazott forradalmi állítás igazságtartalmával minden valódi és tiszteletbeli goai pontosan tisztában van. Merthogy errefelé annyi, napi szintű szertartást szükségeltetik elvégezni víz tárgykörben, mintha tényleg az lenne az Úr. Konkrétabban a vízellátásról, a vízhez való hozzájutás trükkjeiről mesélnék.

Odamész a csaphoz, kinyitod, folyik. Így képzelitek el ez Ti, puhányok! Indiában a valóság a következő: odamész a csaphoz, kinyitod, oszt vagy folyik, vagy nem. A probléma forrása(!) természetesen a betáp oldalon keresendő. Több szisztéma is létezik.

Van (helyesebben lenne) a vezetékes víz, amit errefelé government water-nek hívnak. Ez a legtöbb házba be van kötve, szép mérőóra is tartozik hozzá.

A gond az, hogy ennek a szerkentyűnek nincs túl sok dolga, rajta átfolyó vízmennyiség híján. Még a monszunban csak-csak, bár akkor meg jószerivel mindenhonnan dől a víz amúgy is, de ahogy haladunk befelé a száraz évszakba (és hát az itt 8 hónap), egyre kevésbé, végül leginkább semennyire nem lehet igénybe venni ezt a szolgáltatást. Érdekes, hogy ez a jelenség eddig nem vezetett forradalomhoz, még úgy sem, hogy Rajbag faluban már nagyjából márciustól semmi nem folyik a csapokból, miközben az út túloldalán, az ötcsillagos hotel golfpályáján vidáman surrognak a körlocsolók.

Azonban, ha van is government water, akkor se nagyon megy másfél méternél magasabbra a kerti csap szintjétől. Létezik pedig víztorony.

El nem tudom képzelni, hogy tudják még a közlekedőedény elvet is elrontani. Van azonban megoldás, ami egyben egy lehetséges gyógyír a vízhiányra is. Vesznek két darab ilyen szép, párezer literes tartályt.

Az egyiket lerakják a vezetékes víz csapja mellé, azt rányitják, és így, amikor egyáltalán jön a víz, akkor töltődik a tartály.

Következő elemként erre rákötnek egy szivattyút, a másik tartályt felrakják a tetőre vagy valami magaslatra és oda szépen felnyomják a folyadékot. Aztán onnan vezetik le a házba. Sima ügy.

Szerencsés fekvésű ingatlanok viszont rendelkeznek kúttal. Ebben szoktak teknőst is tartani, amíg ő él, a vízminőség kiválónak minősül. Ha meghal, akkor már nem. Bár ez a további használatot semmiben nem befolyásolja. Szóval ha van kút, akkor az alsó tartály dolga megspórolható, egyből a kútból mehet fel a víz a tetőre.

Végül itt van a megoldások ferrárija: a lajtoskocsi. Van nekünk itt, nem messze, fent a hegyen egy csinos mesterséges tavunk. Ez egyébként viccen kívül fasza hely.

Ez ugye szépen megtelik az esős időszakban, aztán meg lassacskán fel lehet használni a tartalmát mindenféle hasznosra. Kiépítettek például egy vízvételi állomást már lent, a lakókörzetben. Itt meg lehet tölteni a különféle kvázi-angol megnevezésekkel ellátott szállító járműveket (úgymint water tanker, water tankar avagy watar tankar). Ők aztán elviszik az áhított vizet mindenhová, ahol igény és pénz is van rá. Ezek leginkább nagyobb szállodák vagy éppen a mi lakóparkunk. Jön tehát az autó, betölti a vizet a direkt erre épített földalatti tárolóba és innentől a folyamat a szokásos: szivattyú, tető, ésatöbbi.

Tudvalevő, hogy minden indiai gyártmányú gépjárműbe a kelleténél kisebb motort építenek, nem kivétel ez alól a vizeskocsi sem. Mivel pedig mi egy kisebb dombon vagyunk, már jó előre lehet tudni, hogy érkezik az ellátmány, mert a mukinak az országút elhagyásától kezdve kell egyesben padlóig nyomnia a gázt, hogy bármi esélye legyen megérkezni. 
A dombnak van még egy olyan mellékhatása is, hogy a tároló mellett lejtőn kell az autónak megállnia. Mivel azonban csurig kell tölteniük a kocsikat, hiszen ők is csak onnan tudják, hogy tele van, ha dőlni kezd a tetején, itt egyből elfolyik néhány ezer liter víz. Amit mi, mint társasház, természetesen kifizetünk. Minden nap, naponta többször, az örökkévalóságig.
Íme a folyamat:

Láttam már olyat is, hogy az alsó tartályba beraktak egy úszós szerkezetet, ami elzárta a vizet, ha megtelt. De ez nem jellemző. A fentibe pedig soha de soha nem tesznek ilyet, ezért aztán a telítettséget egyetlen jelenség jelzi: elkezd orrán-száján ömleni a víz. Ekkor kell kikapcsolni a szivattyút. Ez akkor lehetséges, ha az illetékes a környéken van és valamennyire motivált is. Ahol mi lakunk, ott  ő nem nagyon motivált.

Persze ez a sok ügyes módszer egy közös feltételezésre épül: van áram. Pedig.... de ez egy következő történet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.