Vannak arra utaló jelek, hogy az idén a kívánatosnál tovább maradtunk papucshiányos földrajzi környezetben.

Talán ez a sokk az oka annak, hogy mindenféle furcsaságokat álmodom, ráadásul némelyikre még emlékszem is. Muszáj elmesélnem a legszebbeket, hátha ezzel elkerülöm, hogy orvoshoz vagy jósnőhöz kelljen fordulnom, avagy hogy ebben az esős ködben felvágjam az ereimet. Úgy is mondhatnám, akarok róla beszélni.

Két nappal vagy inkább éjszakával ezelőtt beköltöztünk Tarr Bélához. Valamilyen okból lakhatás nélkül maradtunk és ők befogadtak. Bélának új, fiatal felesége volt, arról nem szól a történet, hogy a régivel mi lett. Nagyon kedvesek, előzékenyek voltak hozzánk. Béla legfőbb ismertetőjegye örökös kócossága és az volt, hogy mindig két szemüveg volt nála. Az egyiket viselte, a másik - törött - darabot folytonosan a kezében tartotta.
Kicsit szégyelltem magam, mivel nem ismerem kellően a Mester munkásságát, tekintve, hogy annak alapján, amit láttam belőle kurvára utálom nem a kedvencem. Úgyhogy ezt a témát inkább kerültem a beszélgetések során, magamban megfogadva, hogy hamarosan megtekintem a Sátántangó 13 órás rendezői változatát..
A baj igazából abból keletkezett, hogy Béláék buddhisták vagy hinduk vagy valami szektások voltak. Egy alkalommal a vacsoraasztalnál egy rövid szertartás keretében fel is szenteltek engem vagy mifene, amit én akkor csupán egy barátságos gesztusnak tekintettem. Csakhogy hamarosan kiderült, hogy mindez azzal jár, hogy a következő napokban semmiféle táplálékot nem vehetek magamhoz. Ennek pedig nem örültem felhőtlenül és ezt meg is mondtam Bélának. Ő meg erre kitette a szűrömet a lakásból.
Kint aztán valami autó csomagtartójából pakolva kezdtem berendezkedni egy fa alatt, volt kempingszékem is, de sajnos elkezdett esni az eső, mire felébredtem. Úgy vélem, ennek épp itt volt az ideje, mielőtt fekete-fehérre váltott volna a mozi.

Béla barátom

Néhány hete pedig Presser Gábor voltam. Nem találkoztam Presser Gáborral vagy hasonló, hanem én voltam ő. Annyiban legalább könnyű volt a helyzet, hogy a Gábor megszólításra figyeltem. Pici bácsinak vagy nem szólítottak vagy nem észleltem ugye.
Elég az hozzá, hogy valami esküvőféle rendezvényen vettem részt, ahol - érthető módon - kapacitáltak, hogy játsszak már valamit. Nem kellett sokat kérlelni, el is indultam a zongora felé. Menetben kitaláltam, hogy a "Szél lassan elfújja az utolsó dalom" kezdetű buliölő nótával kedveskedem az egybegyűlteknek. Igen, konkrétan megvolt, hogy melyik számot fogom játszani. Aztán, ahogy közeledtem a hangszerhez, fokozatosan ráébredtem, hogy nem tudok zongorázni. Elhessegettem a negatív gondolatot, úgy voltam vele, hogy mivel én vagyok Presser Gábor, majd leülök a zongorához és úgyis jön az magától. 
De nem jött. Hogy aztán mi lett, megdobáltak-e paradicsommal vagy mondjuk esküvői tortával, azt nem tudom, mert szerencsére ezen a ponton magamhoz tértem.

Én

Az utolsó már régebbi. Úgy látszik, korábban is jelentkeztek a tünetek.
A kerettörténet nincs meg, csak az, hogy valaki többször belekezdett egy vicc elmesélésébe, de soha nem fejezte be azt, sőt nem is jutott tovább az első mondatnál. Ami viszont a következőképpen szólt, szépítés nélkül: "Három román veri a faszát a Hősök terén." 
A képi illusztrációt most mellőzném. Viszont a befejezést várom szeretettel (a viccét).

És ezúton kérek mindenkitől elnézést. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.