Az indiai infrastruktúra ismertetését a lifttel folytatnám. Ez egy látszólag marginális téma, de nem esetemben. 

A goai  felvonóval most már hagyományosan egy tipikus se veled - se nélküled viszonyt tartok fenn. Egyrészt ugye tagadhatatlanul szép.

Másrészt felszereltsége is kiváló. Többekközt van benne ventillátor, melynek üzemeltetése nélkül a helyi lakosság rövid időt sem bír ki, bár annyi hátránya azért van ennek, hogy a cucc a liftakna pülledt, dohos levegőjét tolja igen hatékonyan a kabinba.

Harmadrészt az sem mellékes körülmény, hogy a hatodikon lakunk. Hogy ne szeretném hát Őt!

Csakhát némileg makrancos a kicsike. Mindjárt első nap, amikor beköltöztünk a házba, huncutkodni kezdett. Erről annak idején - egy jó éve - már beszámoltam, imigyen.

Elmentem megvásárolni a legszükségesebbeket, úgy mint sör. Jöttem szépen haza és a liftben - esküszöm, így igaz - éppen azon gondolkodtam, hogy vajon mi lehet a protokoll áramszünet esetére, midőn elment az áram, ennek következtében pedig a szerkezet megállt. Tudom, hogy van a komplexumban generátor, úgyhogy néhány percet türelmesen vártam a sötétben, később a telefon fényénél. Semmi. Ha csak azt nem tekintjük valaminek, hogy kezdett a bádogkasztniban olyan negyven fok lenni. Úgyhogy, az elvárásoknak megfelelően, kicsit csöngettem, majd nagyon csöngettem, majd dörömböltem. Semmi. Úgy tíz perc után, a térerő renyhesége miatt az ajtóra tapadva felhívtam az irodát. Ezután már csak újabb rövid időt kellett várni arra, hogy megérkezzenek a szakemberek, akik csináltak fényt és leirányították a kabint a földszintre. Viszont ekkor sem engedtek ki, pedig már meglehetősen ideges és panaszos üvöltésbe kezdtem, hanem nekiálltak megkonzultálni a helyzetet. Az eredmény az lett, hogy felküldtek az ötödikre, ahol végre, tizenöt perc után, a tökömről is izzadtságot folyatva kiszabadultam. Persze értem én az eljárást, nem akartak szembesülni egy feltehetően felfokozott izgalmi állapotban lévő, káromkodó külföldi vendéggel. Úgyhogy megoldották.

Csak röpke pár napnak kellett ahhoz eltelnie, hogy ismét a gép foglya legyek. Ezúttal is hiába csöngettem, a Liftwaffe csak nem jött. Szerencsére azonban volt a közelben egy empatikusabb szomszéd. Ő először szóval tartott, de legalább nem kezdte el felolvasni a Micimackó adekvát részét, miként egyszer régen egy jóbarát, amikor beszorultam egy panellakás klotyójába, csak olyanokat kérdezett, hogy kapok-e levegőt. Aztán, elunva a meddő várakozást, ketten együtt gyakorlatilag leszakítottuk a liftajtót. Így kijutottam, csak hát utána komolyabb karbantartásra szorult az eszköz. Mondta is egy kedves barátnőnk, hogy innentől Liftes Totya lesz a nevem.

Legott meg is tanulta a ház személyzete a leckét: babonás tisztelettel övezik a szerkezetet és ők bizony ebbe nem szállnak be többet, inkább felgyalogolnak az akárhányadikra is. De én igen, hiszen szeretek veszélyesen élni!

Mostanában inkább az van, hogy vagy egyáltalán nem megy (ilyenkor a kijelző azt mutatja, hogy a létező hatból a kilencedik emeleten áll a kabin) vagy igen, de a földszinten nem nyílik az ajtó, csak csattog meg rángatózik. Ilyenkor vissza kell menni az elsőre vele és ott próbálkozni a szökéssel.

A harmadik és a negyedik szint között néha súrlódó hang hallatszik, ahogy haladunk. Arra jutottam, hogy ez nem lehet más, mint hogy a felvonó korábbi áldozatai kapargatják a fülkét csontkezükkel.

Félek, hogy rajta vagyok a Schindler listáján!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.