Volt már itt arról szó, hogy hogyan olimpiáznak meg úsznak (helyesebben viselkednek vízben) ezek a népek. De hát ugye van még más sportág is. Amely tény az indiai lakosság döntő része számára teljességgel közömbös. Nekik ugyanis, ha már egyáltalán, akkor a sport csakis egyet jelenthet, ez pedig természetesen a KRIKETT!!! Tudjátok, ez az a játék, amely más kultúrában felnőtt egyedek számára nem csak hogy értelmezhetetlen, de elképesztően unalmas is. Van neki rövid és hosszú változata, de az úgynevezett teszt meccsek 5 napig tartanak, egy-egy napon pedig mintegy 8 órát játszanak. Egy teljes munkahét. Egy meccs. Ja, és az idő mintegy 90 százalékában állnak szépen körben és nem történik semmi. Persze nyilvánvalóan ezzel magyarázható a mérkőzés hossza, hiszen tényleges testmozgás esetén, főként ezen az éghajlaton, legfeljebb két óra elteltével a mentő vinné el a játékosokat. Így legalább a tévéközvetítésekbe szépen beilleszthető egy-egy rövid reklám minden üresjárat alatt, vagyis úgy másfél percenként. Igazán szórakoztató.

Példamutató migránsként, a befogadó kultúra iránti tiszteletem jeléül, az egyik évben nyomon követtem a világbajnokságot. A mérkőzések itt jóval rövidebbek, de ezzel együtt számos alkalommal kerülgetett a sírás és azt kívántam, bárcsak olyan helyre jöttünk volna, ahol a nemzeti sport valami pörgősebb és izgalmasabb, mondjuk valami olyasmi, mint az orosz rulett. De legalább India megnyerte a VB-t. Szerencsére, mondhatnám, mert a megelőző alkalommal ez nem jött össze és ennek egyenes következményeként országszerte kitört a forradalom. Autókat borogattak, megostromolták a játékosok rezidenciáit, plakáton szereplő képüket pedig szarral kenték be. Ahogy kell. Ez alkalommal azonban az öröm uralkodott el ugyanazokon az utcákon és ez - bár elsőre talán nem úgy tűnik - közbiztonsági szempontból azért mégis csak jobb.

A krikettet komolyabban játszó országok családja persze nem túl népes, ezért a világbajnokságon érdemi előselejtezőkre nincs szükség és a nagyobb tornák közötti meccselések is kissé egysíkúak. 14 országról van szó, lényegében a volt angol gyarmatbirodalom, köztük olyan, kissé egzotikus képződményekkel, mint West Indies, ami nem is egy ország, hanem egy karibi régió. A névből következtetve egyáltalán nem tartják cikinek Columbus klasszikus tévedését, miszerint ide érkezve azt hitte, Indiában van.

És persze itt van Pakisztán, az ősellenség. Gondolom, nem kell mondanom, egy India - Pakisztán mérkőzés az legkevésbé egy sportesemény. Az háború, élet - halál harc. Minden alkalommal a nemzet büszkesége, sőt egyenesen fennmaradása a tét. A ciklus nagyjából a következő: kikaptunk > nemzethalál > bosszúszomj > önspannolás > győzelem > alázás > rápihenés > kikaptunk.

A profi játékosoknál senki, de senki nem nagyobb sztár. Ők istenek.

Ebben a konstellációban szegény Shivának meg Ganéshának semmi esélye. Illetve azért fent nevezett Tendukar isten sem bízza teljesen a véletlenre, fontos összecsapás előtt.

Ha krikett, akkor bízvást beszélhetünk tömegsportról. Ezt bárhol, bármikor játsszák, tengerparton, városi flaszteren, tarlón, rizsföldön. Ütő, úgy tűnik, mindig van valakinél, vagy ha nincs, rittyentenek egyet valami faágból, leszúrnak pár botot az ütőjátékos mögé, amit majd a dobó próbál eltalálni, oszt már mehet is.

Sajnálatos, hogy a krikett nem olimpiai szám, Indiának komoly esélye lenne akár egy tizedik aranyra is.

Más sportág viszont, főként olyasmi, ami az emberi testet fizikailag is igénybe veszi, a polgárok nagyobb része számára nem létezik. A jobb módúak tollasozgatnak, esetleg konditerembe járnak, de a döntő többség nem csak hogy nem mozdul meg, de még agyalágyultnak is nézi azt, aki igen. Van például egy kedves barátunk, aki fiatalabb korában kung-fu bajnok volt és a mai napig is edz. Ha viszont futni szeretne a tengerparton, azt napfelkelte előtt teszi, mert - elmondása szerint - különben ujjal fognak mutogatni rá a lokál egyszerűek, hogy "há' nézzed má' anya, a Suraj megbolondult". Ezt meg, mint komoly üzletember, nem engedheti meg magának.

Meg is van aztán ennek az eredménye.

Találkoztam olyannal, akinek segítségre volt szüksége a hajóban ahhoz, hogy a fél méter magas padra fellépjen, mert sajnos a saját súlyát nem volt képes combizomból ilyen magasságba emelni. Ez egy 12 év körüli, amúgy egészséges gyerek volt.

Mindez persze elsősorban azokra vonatkozik, akik rendelkeznek elég pénzzel ahhoz, hogy szolgálót fogadjanak fel, aki aztán mindent megcsinál helyettük, hogy a munkáltatónak soha többé ne kelljen egy gyors mozdulatot se tennie. Márpedig ehhez Indiában nem kell túl sok lé. Namert azért akik a földeken meg az építkezéseken dolgoznak, azok - szándékuk ellenére - többnyire nem tudnak elhízni. Főleg ha nők, ugyanis a munka keményebb része valahogy általában nekik jut.

Itt is nyilván abból indultak ki, hogy a faszállítás női munka.

 ************

A képek egy részét én készítettem, a többit loptam, leginkább a boston.com-ról.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.